Pamir Highway motorral #03 – Üzbegisztán és Dushanbe: ahol elfogy az ismert világ

Shymkent után egy nagy kapu, egy szűk bevezető és néhány valutát kínáló néni választott el minket a következő országtól. A túloldalon Üzbegisztán várt – és vele együtt egy újabb működési rendszer, amelyet előbb meg kellett fejteni.

Zhibek Zholy – Selyemút, murva és milliméterezés

A határ neve önmagában is beszédes: a Zhibek Zholy kazahul nagyjából azt jelenti, hogy Selyemút. Romantikus név egy olyan belépőhöz, amelyet mi elsőre természetesen rossz kapunál kezdtünk.

A nagy, logikusnak tűnő bejárattól elküldtek kerülni. Aztán egyszer csak egy olyan keskeny, murvás, parkolónak és bekötőútnak egyszerre tűnő sávban találtuk magunkat, amelyről elsőre az jutott eszembe: erre inkább kecskéket szoktak terelni, nem két felpakolt túramotort. Az autók mellett néhol nem centiztünk, hanem szinte millimétereztünk.

Már alig tettem le a kitámasztót, amikor több idősebb hölgy is megjelent körülöttünk, kezükben százas kötegekbe rendezett bankjegyekkel: rubel, szom, szomoni, tenge. Kedvesen, de egészen határozottan kínálták a váltást. Mi addigra már azt a rendszert követtük, hogy idegen pénznél előbb megnézzük a hivatalos árfolyamot, és csak utána nyúlunk a pénztárcához. A zsúfolt határbejárat pedig amúgy sem az a hely, ahol figyelemvesztésből szeretnél rossz valutát vagy rossz árfolyamot választani.

Motorral végül előreengedtek. Innen jött a határkoreográfia, amelyet addigra már kezdett ismerni a testünk: motor letesz, útlevélhez mész, vissza a motorhoz, előrébb tolod, vám, papír, újabb ablak, esetleg fizetés, megint vissza. Egy határnapon meglepően sokat lehet gyalogolni úgy, hogy hivatalosan szinte egy helyben állsz.

A soroknál Lacival úgy álltunk az ablak előtt, mint két udvarias biztonsági őr: természetesen mindenki sorra kerül, de most mi következünk. A fejünkben közben Gandalf állt Mória hídján: „You shall not pass!” Ezt azért megtartottuk magunknak. :D

QR-kódos elektronikus tranzitfolyamat is előkerült, a telefonunkat kezelték, fotózták, intézték. Már majdnem úgy éreztük, készen vagyunk, amikor a kijárat előtt kiderült: még egy pecsét hiányzik. Félreállás, újabb ablak, újabb kör. Aztán tényleg kinyílt a kapu.

Üzbegisztánban voltunk.

Taskent – először csak a szállást kerestük

Taskentbe megint este érkeztünk. Előbb azt kellett kideríteni, hol fogunk aludni.

A navigáció szerint megérkeztünk. Közben hallottuk a fogászati fúró jellegzetes hangját és éreztük azt az ismerős rendelői illatot is, amit az ember száz közül felismer. Néztük a telefont. Néztük az épületet. A telefon továbbra is azt mondta: itt vagytok. Végül tényleg jó helyen voltunk, ráadásul a Beruniy metróállomás közvetlen közelsége később kifejezetten jó döntésnek bizonyult.

Taskent – előbb figyelni, aztán felvenni a ritmust

Taskent elsőre a forgalmával ütött meg. Nem álltunk félre elemezni: menet közben néztük, hogyan töltenek ki egy sávot, mikor nyílik rés, mikor záródik be, és mennyi helyet tekintenek még egyáltalán helynek. Az első felismerésünk gyorsan megérkezett: ha van egy használható rés, valaki használni fogja.

A sok elektromos autó külön ritmust adott az egésznek. Áll a sor, zöld lesz, és az autó szinte hangtalanul már meg is indult. Néhány kilométer alatt felmértük, hogyan működik körülöttünk a város, aztán felvettük a ritmusát.

Szamarkandban és Dushanbében már sokkal gyorsabban értettük, mit kell figyelni.

Taskent – amikor sötétedés után sem fogy el a város

A város másik arca egészen más tempót kért. A Hazrati Imam környékén világos kőfelületek, türkiz és kék kupolák, minaretek és finom díszítések váltották egymást. Kívül nagyvonalú, rendezett terek, közelebb menve faragott faoszlopok, kapuk, csempék és udvarok. A környező régebbi utcákon vakolt falak és faragott ajtók álltak a délutáni hőségben, alig mozdult valaki.

Egy helyi étteremben lagmant ettem: kézzel készített tészta, hús, zöldségek és fűszerek egyetlen nagy, szaftos tányéron. Laci saslikot kért. Kívülről szerény helynek tűnt, belül klimatizált, rendezett étterem volt jó étellel és normális kiszolgálással. Kettőnk ebédje az akkori átszámításban nagyjából 2–3 ezer forint körül jött ki.

Este a metróval kezdtünk átjárni Taskent egyik élő pontjából a másikba. Az Alisher Navoi állomás boltívei, ornamentikája és palotaszerű tere miatt néha egy állomással továbbmentünk, vagy éppen leszálltunk csak azért, mert kíváncsiak voltunk, mi van odalent. Az Amir Temur tér környékén már egészen más városi világ fogadott: park, esti fények, a lovasszobor és körülötte emberek, akik nem hazafelé siettek, hanem egyszerűen használták a várost.

Az egyik parkban tömbökben álltak a pingpongasztalok, és szinte mindegyik körül történt valami. Játék, beszélgetés, nézelődés, esti séta. Itt értettem meg igazán, milyen az, amikor egy város sötétedés után nem egyszerűen ki van világítva, hanem folytatódik benne az élet. És mennyire régen nem érzem ezt így Győrben.

Old School Garage – két motor kapott egy fél nap figyelmet

Taskentbe érve már nagyjából hatezer kilométer volt mögöttünk, így eljött a következő tervezett szerviz ideje. Az Old School Garage-ba előző nap csak egyeztetni mentünk be, másnap pedig helyet csináltak nekünk a napban.

Mindkét motor megkapta a tervezett karbantartást és egy rendes átnézést.

Friss olajjal már nem szerelőt, hanem a következő várost kerestük a térképen.

Szamarkand – ahol a minták nem érnek véget

Július 16-án értünk Szamarkandba. A Registannál először nem azt láttuk, hogy három híres medresze áll előttünk, hanem egyszerűen a léptéket. Kék, türkiz és arany homlokzatok zárták körbe a teret; közelebb menve a nagy minták újabb és újabb kisebb mintákra estek szét. Az Ulugh Beg-, a Sher-Dor- és a Tilla-Kari-medresze úgy állt egymással szemben, hogy az embernek folyamatosan hátrébb kellett lépnie, ha egyáltalán egyben akarta látni őket.

Nekem a díszítések finomsága valahol Granadát idézte vissza. Nem azért, mert ugyanaz lenne a két hely, hanem mert ugyanazt az érzést hozta: nézed a falat, aztán közelebb mész, és rájössz, hogy amit egy mintának hittél, az száz kisebb mintából áll.

Elmentünk Ulugh Beg obszervatóriumához is. Furcsa belegondolni, hogy ugyanabban a városban, amelyet ma leginkább kupolákkal és csempékkel azonosítunk, a XV. században csillagászati megfigyelések és számítások egyik jelentős központja működött. A földbe mélyedő meridiánív maradványa sokkal kézzelfoghatóbbá tette ezt, mint bármelyik útikönyvi mondat.

Csak közben olyan meleg volt, hogy a napon álló kőhöz sem volt kedved sokáig hozzáérni.

A szállásunk közelében volt egy egyszerű helyi étkezde. Itt kérdezték meg tőlünk először azt is, kérünk-e sört. Nem egyszerűen úgy, mintha felolvasták volna az itallapot; volt benne valami büszkeség.

A vacsorához még sushi is került az asztalra.

Tádzsikisztánba érve szinte azonnal feltűnt, mennyien integetnek az út mellől. A gyerekek sokszor pacsizni is akartak – többnyire pont a jobb kezünkkel, amely motoron éppen a gázt és az első féket kezeli. :D

Khujand után jött a sötét

Délután továbbindultunk Dushanbe felé. Khujand után egyre magasabbra vitt az út, a nap pedig fogyott körülöttünk. Aztán előttünk megjelent az Istiklol-alagút, vagyis az Anzob-alagút bejárata.

Az alagút 5,04 kilométer hosszú, és nagyjából 2670–2720 méteres magasságban fut. Korábbi, félkész állapota, a víz, a rossz szellőzés és a sötétség miatt hosszú ideig olyan nevekkel emlegették az utazók, mint a „Tunnel of Death” – „Halál alagútja” vagy a „Tunnel of Fear” – „Félelem alagútja”. A neveket nehéz úgy kiverni az ember fejéből, amikor éppen begurul a sötét nyílásba.

Nekünk 2026-ban sem kellett hozzá külön legenda. Már az első száz méteren nagyon gyorsan elfogyott mögöttünk a fény. Előtted a motor lámpájának keskeny kúpja, benne por, nedves felület, pocsolya, néhol víz, aztán megint sötét. A zárt térnek saját levegője és saját hőmérséklete volt.

Egy idő után már nem egyszerűen alagútban éreztem magam, hanem mintha a pokol kapujához vezető utat járnánk. Amikor pedig a sor elakad, szinte azonnal egy ismerős verssor üti meg a füledet:

Állnak a kapunál,mi a kárhozatra nyílik.Vajon tolvaj, kurva vagy zsivány?Állnak a kapunál.A pokol régen vár,míg mi teremtetett — elmúlik.

Aztán egyszer csak megjelent előttünk a kijárat fénye, és kijöttünk a jóval hűvösebb magashegyi esti levegőre.

Kár lett volna kihagyni.

Hostel Hello, Dushanbe! – az udvar, ahol sorban álltak a CRF-ek

Este 21:44 körül már Dushanbében voltunk. A szállásunk a Hostel Hello, Dushanbe! lett. A hostel szó itt kicsit félrevezető lehet: nekünk saját, igényes szobánk és fürdőnk volt, reggeli, valamint zárt udvari parkolás.

Az udvarban ráadásul nagyjából tíz-tizenöt Honda CRF állt sorban. Az én CRF300 Rallym két héttel indulás előtt került hozzánk; most meg ott állt Dushanbében egy kisebb CRF-találkozó közepén. Indokolatlanul jó érzés volt. :D A szállást tudatosan úgy választottuk, hogy a GBAO-ügyintézés is kényelmes legyen.

A GBAO, amit sokkal hosszabbnak képzeltünk

A Gorno-Badakhshan engedélyről indulás előtt annyi történetet lehet olvasni, hogy fejben jóval nagyobb ügynek tűnt annál, amekkora végül lett. Elmentünk a Department of Visas and Registration irodájába, és meglepően gyorsan kijöttünk a szükséges engedéllyel.

A tádzsik biztosítás külön ügy volt; ahhoz a Bima irodáját kellett megtalálnunk. Mire a papírok mögöttünk voltak, végre magát Dushanbét nézhettük.

Dushanbe nappal, aztán még egyszer éjjel

Két éjszaka papíron már rendes városnézésnek hangzik. A valóságban az első este 21:44 után főleg megérkeztünk és letettük magunkat; így Dushanbéből egyetlen teljes napunk lett. Ennek az elejét ráadásul megette a GBAO és a biztosítás.

Amikor ezekkel végeztünk, végre magát a várost néztük. A centrum elsőre a léptékével hatott: tágas tengelyek, parkok és nagy reprezentatív terek nyíltak egymás után. A Dusti téren az Ismoil Somoni-emlékmű aranykoronás íve uralta a teret, nem messze tőle pedig a 165 méteres zászlórúd emelkedett a park, a víz és a szökőkutak fölé. Dushanbe központja szeret nagyban gondolkodni.

A monumentális terek után jól esett belekeveredni egy sokkal hétköznapibb városi rétegbe is: piaci standok, magvak, diófélék és aszalt gyümölcsök között egyszerre megint emberi léptékű lett az egész.

Dushanbében aztán megint megtaláltuk azt a fajta egyszerű, helyi éttermet, amit Taskentben már nagyon megszerettünk. A szállásunk közelében volt a Qurutob restaurant Noor, a Druzhby Narodov Street 25 alatt. Nem a neve miatt maradt meg, hanem azért, mert jó érzés volt itt is rábukkanni egy olyan helyre, ahová láthatóan enni járnak, nem díszletnek. Itt ittunk először kompotot is: gyümölcsből főzött, lehűtött italt. Nagyon finom volt.

Este tíz körül visszamentünk a centrumba. A nappal monumentális kapuk, homlokzatok, parkok és terek ekkorra díszkivilágítást kaptak; a szökőkutak és vízfelületek visszaverték a fényeket. Ugyanazokat a helyeket jártuk végig, csak egészen más arcukat mutatták.

Ez volt Dushanbe nekünk: egy este megérkezés, egy délelőtt papírok, egy délután város, majd ugyanaz a centrum még egyszer éjszaka. Másnap pedig már indultunk tovább.

Előttünk volt Kulyab, Kalaikhum, a Panj, Khorog, Murghab és az Ak-Baital.

Addig utaztunk a Pamír felé. Innentől benne voltunk.