Pamir Highway motorral #05 – Kirgizisztán: Osh, Kazarman, Song-Köl és Issyk-Köl
Kyzyl-Art után néhány hajtűkanyar alatt elkezdett lecserélődni körülöttünk a világ. A Kelet-Pamír kopár, szürke-barna fennsíkja mögöttünk maradt, előttünk pedig minden kanyarral egyre több zöld jelent meg. Ugyanabból a magashegyi világból ereszkedtünk, mégis úgy éreztem, mintha menet közben valaki másik hegységet húzna elénk.
Kyzyl-Art után – Kirgizisztán először murvából és hajtűkből állt
Amikor átléptük a határt, Kirgizisztán nem egy békés völggyel fogadott. A nagyjából 4280 méteres Kyzyl-Art-hágó után a kirgiz Bor-Döbö ellenőrzőpont felé köves-murvás magashegyi úton kezdtünk ereszkedni. Szűk hajtűk jöttek egymás után, a külső íveken laza kő, alattunk a völgy. A Pamír nem egyetlen vonallal ért véget: kanyarról kanyarra engedett át bennünket valami egészen másba.
Oshig persze nem egyetlen hosszú lejtő vezetett. Sary-Tash után a 3615 méteres Taldyk-hágó még egyszer felvitt bennünket a hegyek közé, de körülöttünk már nem a Kelet-Pamír üres, kopár fennsíkja volt. Mélyebb völgyek, tagoltabb hegyoldalak és egyre több zöld jelent meg. Kirgizisztán néhány óra alatt teljesen más hegységvilágot tett elénk.
Sary-Tash – amikor Kína egyszer csak hetven-egynéhány kilométer lett
Sary-Tashnál három irány találkozik. Mi délről, a Kyzyl-Art és Tádzsikisztán felől érkeztünk. Az egyik út innen Osh felé fordul, a másik keletnek indul Irkeshtam felé – és annak a végén már Kína van.
Ránéztünk a térképre. Az Irkeshtam-határátkelő Sary-Tashtól közúton nagyjából hetven-egynéhány kilométer. Kína addig otthonról nagyon messzinek tűnő ország volt; most pedig ott volt egy út végén, nagyjából annyira, amennyit Magyarországon gondolkodás nélkül elmotorozik az ember egy délután.
És mi Győrből jöttünk idáig. Nem repülővel, és nem úgy, hogy valahol a közelben béreltünk két motort. Ugyanazzal a Hondával és KTM-mel álltunk ott, amelyekkel hetekkel korábban otthonról elindultunk.
Nem fordultunk keletnek. Osh felé mentünk tovább. De a térkép onnantól valahogy kisebb lett.
Az ereszkedés fizikailag is jókor jött. Oshban végre jobban tudtam aludni. Jó szállás, jó reggeli, mosás, teregetés. A gyomrom még nem volt teljesen rendben, de éreztem, hogy az erőm kezd visszajönni.
Közben Kirgizisztán egyre kevésbé hasonlított arra a világra, amelyből néhány órával korábban érkeztünk.
Kazarman – az egyetlen foglalás, amelyre azt mondtuk: inkább nem
Kazarmant logikus megállónak néztük Song-Köl irányába, ezért előre foglaltunk szállást. Odaértünk, körbenéztünk, és néhány perc alatt eldőlt, hogy ezen a szálláson mégsem maradunk.
A motorokat és a puha csomagokat ott nem tudtuk úgy elhelyezni, hogy este becsukjuk az ajtót és reggelig tényleg elfelejtsük őket. A puha csomagrendszer könnyű, jól pakolható és motoron nagyon szerethető – csak páncélszekrénynek gyenge.
Megköszöntük, és Kazarmanban kerestünk másik szállást.
Kazarman – a hotel, ahol zártszelvényt is vehettél
A következő hely már működött nekünk: volt szoba, fürdő és olyan parkolás, amely mellett nyugodtan hagytuk a motorokat. Mellékesen egy kisebb vasáruda is tartozott hozzá. Ha éppen nem megszállni érkeztél, zártszelvényt is lehetett vásárolni. Kazarmanban a hotel és az építőanyag-kereskedelem láthatóan nem igényelt két külön címet. :D
A szálláson egy nagyobb kínai társaság is hosszabban berendezkedve élt. A közös térben olyan természetességgel főztek komplett vacsorákat, mintha saját konyhájuk lenne: edények, alapanyagok, főzés, minden ment.
Ehhez kellett a konnektor. Nekünk pedig a hűtőnek.
Egyszer visszamentünk, és azt láttuk, hogy a hűtőt kihúzták, a mi hűteni való ételünk pedig természetesen benne volt. Így kialakult egy egészen békés, de határozott konnektorvita: ők főzni szerettek volna, mi pedig azt, hogy ami hűtést igényel, az továbbra is hideg maradjon.
Nem lett belőle nemzetközi incidens. A hűtő visszakerült a konnektorba, mi pedig elmentünk.
Azt addigra már láttuk, hogy ez a társaság, ha valamire megoldás kell, gyorsan talál. Mire visszaértünk, a főzés problémája már rendezve volt: a hűtő megint ki volt húzva. :D
„Kafe? Zavtrak?” – a raktár, amelyről ki kellett deríteni, hogy étterem
Este enni akartunk, a környéken pedig volt egy hely, amely kívülről sokkal inkább raktárépületnek nézett ki, mint vendéglátóhelynek. Még szemből állva sem láttunk rajta semmit, amit a saját vizuális szótárunk automatikusan „étteremnek” fordított volna.
Mi a kafe – kávézó, étkezde – és a zavtrak – reggeli – szavakkal, némi mutogatással és a fordítóprogrammal fejtettük meg, hogy igen: itt tényleg lehet enni.
Indulás előtt még megálltunk egy benzinkútnál, aztán Song-Köl felé fordultunk.
Az aszfalt nem mindig jó hír
Kazarman után az út megtanított egy újabb egyszerű igazságra: attól, hogy valami aszfalt, még nem biztos, hogy jó rajta motorozni. Kár érte, mert a vonalvezetés alapján itt akár szépen kanyargó, élvezetes motoros szakasz is lehetett volna – csakhogy a burkolat úgy fel volt túrva, mintha vaddisznók estek volna neki.
Repedés, nyomvályú, foltozás, kátyú és gyűrődés váltotta egymást. Kanyarban nem elég azt nézni, hogyan mész be; azt is meg kellett találni, hol jössz ki úgy, hogy a következő fél méteren ne várjon újabb meglepetés. Sok úthiba pontosan ugyanolyan szürke volt, mint maga az út, így mire megláttad, néha már csak azt hallottad, hogy beleértél.
Az interkomban idővel saját kátyús szótárunk alakult ki. Az enyhébb felkiáltás azt jelentette, hogy még kikerültük, a határozottabb, hogy megcsíptük a szélét, a teljes magyar nyelvi arzenál pedig azt, hogy a sok rossz ív közül végül valamelyiket választani kellett, és abba rendesen megérkeztünk. Választékosnak nem volt választékos. Pontosnak viszont meglepően pontos. :D
Aztán elfogyott az aszfalt – és végre megérkeztünk oda, amiért jöttünk
Kazarman után, Ak-Tal térsége felé aztán elfogyott az aszfalt, és jöttek a murvás, köves magashegyi szerpentinek.
Ez már ismerős nyelv volt. Motoroztunk korábban TET-en, tudtuk, milyen, amikor a murva megmozdul a kerék alatt. Itt viszont ugyanezt hegyoldalra, hajtűkanyarokra és több ezer méteres háttérre nagyították fel.
Felfelé sokszor másodikban mentünk. A hátsó gumi felkapott egy marék apró követ, keresett egy kis tapadást, elmozdult fél tenyérnyit, aztán már húzott is tovább. A haspáncél alatt kavicsok pattogtak, a következő hajtű pedig néha szinte a sisak fölött látszott: ennyire meredeken csavarodott vissza az út.
Lefelé a motorfék és a finom gázkezelés dolgozott velünk. A hátulja időnként megindult oldalra, aztán újra tapadást talált. Nem egyetlen „helyes” technikát kerestünk, hanem azt a ritmust, amelyben a motor nem ellenünk dolgozik.
És közben elképesztően jó volt. A két motor végre pontosan azt csinálta, amiért velünk volt: felment, lefordult, megcsúszott egy keveset, újra tapadást talált, és vitte tovább a csomagokat meg minket. Ott már nem az aszfaltot vártuk, hanem a következő hajtűt.
Tádzsikisztán volt a túra névadó célja. A legnagyobb wow-élményt viszont nekünk Kirgizisztán adta.
Song-Köl – hideg víz, szél és egy elengedett jurtaéjszaka
Song-Köl bakancslistás pont volt. Korábban magyar motorosoktól is azt hallottuk, hogy ha erre járunk, ne hagyjuk ki, úgyhogy felmentünk hozzá.
A saját telefonos mérésünk 3028 méter körüli magasságot rögzített. A tó vize az akkori információink szerint nagyjából 11–12 °C lehetett. Mi nem mártóztunk meg benne – még csak véletlenül sem. Beletettük a kezünket, és körülbelül ennyi kellett ahhoz, hogy eldőljön: fürdés ebből ma nem lesz. Ha gyorsan szerettünk volna csontig átfagyni, arra remek alkalomnak tűnt. :D
Ráadásul háromezren a vízhőmérséklet önmagában csak a történet egyik fele volt. A másik a szél: folyamatosan vitte volna le a hőt a vizes bőrről. A 11–12 °C körüli víz és a magaslati szél együtt nálunk nem fürdésre hívásnak, hanem elég egyértelmű válasznak érződött.
A tó körül számos jurtás szállás működött, de sok közülük inkább közös hálóteremnek tűnt, tíz körüli vagy annál több ággyal. Addigra egyikünk gyomra sem rendezte még teljesen a viszonyát a világgal; mindketten hasmenéssel küzdöttünk. Egy tízágyas jurta ilyen állapotban kevésbé nomád álomnak, inkább éjszakai logisztikai kockázatelemzésnek ígérkezett.
A Song-Köl-i alvást ezért elengedtük, és továbbmentünk Kochkorba pihenni.
Két tó között állt össze Kirgizisztán
Kazarman felől, Ak-Tal térségén át a Moldo-Ashuu hágó hajtűi csavarodnak fel a Song-Köl fennsíkjára. A saját magassági nyomunk ott 3346 métert mutatott.
A hegyoldal közben úgy nyílt szét előttünk, mintha minden kanyar egy újabb réteget húzna le róla. Rozsdabarna föld, szürke törmelék, halvány homokszínű falak, sötétebb kőbordák, majd egyszer csak zöld fennsík. Még a murva színe is változott: egyik kilométeren világos, poros kő, a következőn sötétebb, keményebb szemek kopogtak a motor alatt.
Felértünk a Tien-San magasabb belső világába, és kinyílt előttünk Song-Köl. Aztán újra ereszkedés, Kochkor, majd megint hegyek és kanyarok Issyk-Köl felé.
A két tó így nem két külön kipipálandó látnivaló lett, hanem egyetlen hosszú hegyi motoros szakasz két nyugalmi pontja. Sary-Tashnál már megkaptuk azt a térképes döbbenetet, hogy milyen közel került Kína. Itt viszont már nem a térképet néztük: benne motoroztunk a Tien-Sanban, murván, kövön, szerpentinen, fennsíkon, egyik tótól a másikig.
Issyk-Köl – amikor már a pihenés idejét is számolni kellett
Issyk-Köl felé már kezdtem újra rendesen magamhoz térni. Itt már megint ételnek nézett ki az étel, nem feladatnak.
Song-Köl után Issyk-Köl szinte strandígéretnek hatott. A nyári part menti víz jóval melegebb lehet, mint a magaslati Song-Kölé, úgyhogy fejben már könnyű volt elképzelni néhány napot, amikor reggel nem motoros csizmát húzunk, hanem fürdőruhát.
A parton azonban nagyjából 22 °C-os levegő és folyamatos szél fogadott. Ha bemegyünk a vízbe, kijövet a szél azonnal lehúzta volna a meleget a vizes bőrről, a partszakasz pedig egyszerűen nem húzott be annyira, hogy két-három napra lepakoljunk.
Néhány ezer kilométerrel korábban talán másképp döntünk. Addigra viszont már nemcsak azt néztük, szép-e valami, hanem azt is, mennyi időt kér. Egy plusz 180 kilométer lehet fél nap. Egy pihenőnap egy teljes nap a naptárból. És nagyon nem mindegy, hogy délután érkezel meg valahová, amikor még kapsz belőle néhány órát, vagy este, amikor ugyanoda ugyan megérkeztél, csak már aludni tudsz benne.
Mi pedig mentünk tovább Kazahsztán felé.
A határ, ami csak kamionoknak volt határ
Tokmok környékén először egy olyan átkelőhöz keveredtünk, ahol alig mozdult a sor. Nem vártuk meg, amíg ebből egész napos program lesz, inkább továbbmentünk.
A következő határátkelőnek kinéző lejárónál Laci előbb látta meg a kamionok végét, mint magát a határt. A sor eltűnt előttünk a távolban. Ha ennyi kamion áll ugyanabba az irányba, valahol a végén biztosan van egy sorompó – gondoltuk. Ez a logika annyira meggyőző volt, hogy motorral elkezdtünk előreszivárogni a teherautók között.
Milliméterezve jutottunk előre, míg végül tényleg elértünk egy határátkelőt. Csak nem a miénket.
A helyszínen azt mondták, motorral ott nem tudunk átkelni, menjünk másik átkelőhöz. Vagyis a határt hibátlanul felismertük. Csak rossz feladatot adtunk neki. :D
Visszafordultunk, kerültünk Bishkek irányába, és végül megtaláltuk azt az átkelőt, amelyen át tudtunk menni Kazahsztánba.
A határ előtt addigra külön kis gazdasági játékunk volt: melyik oldalon olcsóbb az üzemanyag? Ha itt, akkor teletank. Ha odaát, akkor csak annyit veszünk, amennyi az átkeléshez kell.
És aztán újra Kazahsztánban voltunk.