Pamir Highway motorral #06 – Kazahsztán másodszor: Almaty, Balkhash, Asztana, Kostanay és Aktöbe

Ugyanabba az országba értünk vissza, de nem ugyanabba a Kazahsztánba.

Az első találkozásunk Kazahsztánnal a sztyeppe volt: a végtelen út, Aral, a hőség és a hosszú egyenesek. Most a Tien-San felől érkeztünk vissza, mögöttünk négyezer méter fölötti napok, murvás szerpentinek, Song-Köl és Issyk-Köl. Az ország ugyanaz volt, a léptéke is – csak most egészen más arcát mutatta.

Almaty – amikor megint város lett körülöttünk a világ

Almaty nem fokozatosan lett város. Egyszerűen világváros volt. Széles utak, parkok, kávézók, éttermek, üzletek, forgalom és emberek; közben elég volt dél felé felnézni, és az utcák végén ott álltak a Transz-Ili-Alatau hegyei.

Az egyik pillanatban üveg, teraszok és városi forgalom között motorozol, a következőben a házak fölött hegyek zárják le a horizontot. Almaty mérete miatt nekem elsőre szinte furcsa volt belegondolni, hogy ez már nem Kazahsztán fővárosa.

Nekünk viszont ennél is egyszerűbb dolgot adott: megint normálisan lehetett élni. Enni, inni, sétálni, aludni – és nekem is egyre ritkábban kellett minden étkezés előtt külön tárgyalást folytatnom a saját gyomrommal. Ez akkor sokkal nagyobb luxusnak számított, mint bármelyik elegáns étterem.

Egy vacsora, amely egy parkolóban kezdődött

Még Almaty előtt álltunk meg egy parkolóban pihenni, amikor szóba elegyedtünk egy kazah–koreai családdal. Az ilyen találkozások addigra már szinte természetes részei lettek az útnak: motorral valahogy könnyebben megszólítanak, talán azért, mert két felpakolt gép már önmagában elmeséli, hogy nem a szomszéd utcából érkeztél.

Beszélgettünk néhány percet, aztán az édesapa a lánya segítségével közölte, hogy szeretnének meghívni bennünket vacsorára. Nem udvarias „majd egyszer” mondat volt. Néhány nappal később tényleg találkoztunk Almatyban.

Amilyen nagy a világ, legalább olyan kicsi is

Egy több országon átívelő túrán könnyű azt hinni, hogy akivel egyszer találkozol, azt valószínűleg soha többé nem látod. Több ezer kilométer, eltérő útvonalak, más tempó és más határátkelők választanak el benneteket egymástól – papíron legalábbis.

A valóság közben egészen mást csinált. Hayatával később újra összefutottunk, a „Big Poland Guy” újabb és újabb pontokon bukkant fel, és egy francia házaspárral is kétszer keresztezte egymást az utunk.

A térképen óriásiak voltak a távolságok, az emberek útvonalai mégis újra és újra keresztezték egymást. Aki egyik nap idegen volt egy szálláson, benzinkúton vagy az út szélén, néhány nappal később már ismerős arcként állhatott előttünk valahol egészen máshol.

Almatyból végül északnyugatnak fordultunk. A hegyek lassan eltűntek mögöttünk, a következő nagy pihenőpontnak pedig Balkhashot néztük ki: tó, fürdés, pihenés. A valóság elsőre egészen mást mutatott.

Balkhash – amikor a tó előtt megkapod az iparvárost

Balkhashhoz úgy érkeztünk, hogy fejben már a víznél voltunk: néhány nap, amikor talán nem kell reggel motoros csizmát húzni. Ehhez képest először telephelyek, kohó, kémények és nagy léptékű ipari környezet fogadott. A tó valahol ott volt mögötte, csak éppen elsőre semmi nem azt mondta: nyaralás.

És hogy a „tó” szó ne tévesszen meg: a Balkhash vízfelülete nagyságrendileg harminc Balatonnyi. A Balaton 600 km²-éhez képest a Balkhash vízfelülete vízállástól függően nagyjából 18 ezer km² körül mozog. Vagyis a térképen egyetlen kék foltnak látszik – motorral körbenézve viszont egészen más lépték.

Balkhash a környék réziparával együtt nőtt nagyra, és ezt motorral nem lehetett úgy kikerülni, mintha csak egy útikönyv lábjegyzete lenne. Konkrétan átmentünk rajta. Én pedig nagyjából úgy néztem az egészet, mint amikor valaki azt mondaná: menjünk strandolni egy ipari környezet mellé. Tudom, hogy ott a víz – csak nem feltétlenül a fürdőruha jut róla eszembe elsőre. :D

Én legszívesebben továbbmentem volna. Laci viszont azt mondta, nézzük meg rendesen, adjunk neki még egy esélyt. Másnap reggel pedig kimondta azt a mondatot, amely egy hosszú motoros úton meglepően rosszul tud hangzani: – Menjünk vissza. Nagyjából harminc kilométert.

Harminc kilométer visszafelé

Otthon harminc kilométer semmi. Egy hosszú túrán viszont addigra közel tízezer kilométert mentünk Győrtől előre, és a „mögöttünk van” valahogy tényleg mögöttünk lett – mentálisan is. A visszafordulás ezért szinte személyes sértésnek tud hatni. :D Mintha az előző harminc kilométert most még egyszer be kellene fizetni.

Összenéztünk, visszamentünk. És Lacinak igaza lett.

Shubartubek – ugyanaz a tó, teljesen más világ

A telefonos helyadataink Shubartubek és a közeli Torangalyk térségét mutatják; oda mentünk vissza. Nagyjából harminc kilométerrel arrébb ugyanaz a Balkhash már egészen más arcát mutatta: homokos strand, nyílt víz, fürdés. A víz nekünk nagyjából 24–25 °C-osnak érződött. Na, erre gondoltunk, amikor azt mondtuk: tópart.

A mély homokban a Heidenau K60 Scout gumik már kevésbé érezték magukat természetes közegben. Nem sivatag volt, csak egy rövid, mélyebb homokos rész, ilyennel viszont már találkoztunk, ezért tudtuk, mi működik: súlypont hátra, az elejét hagyni, hogy keresse és megtalálja az útját, közben pedig gázt húzni és megtartani a lendületet. A motor eleje így keresgélhetett maga előtt, mi pedig szépen átmentünk rajta.

Felállítottuk a sátrat, találtunk árnyékot – ami rövid időn belül nemzetgazdaságilag is kiemelt jelentőségű infrastruktúrának tűnt. :D Rajtunk kívül vagy ötvenen vadkempingeztek ott többé-kevésbé állandó jelleggel, árnyéka viszont láthatóan senki másnak nem volt. A közeli településről hoztunk enni- és innivalót, és egyszer csak azt vettük észre, hogy tényleg nem akarunk továbbmenni.

A pótbelső második élete

Valamikor előkerült az egyik pótbelső is. Eredetileg természetesen azért vittük, mert egy több mint tizenhatezer kilométeres úton a pótbelső műszaki tartalék. Mi pedig Balkhash partján felfújtuk. Úszógumi lett belőle. :D

Nem hiszem, hogy a gyártó ezt tekintette elsődleges felhasználási módnak, mi viszont akkor kifejezetten elégedettek voltunk vele.

A teljes túrán összesen öt éjszakát aludtunk sátorban. Ebből hármat itt, Balkhashnál – azon a helyen, ahonnan az első este legszívesebben továbbmentem. Három nappal később már alig akartunk összepakolni.

Ugyanaz a név a térképen nem ugyanaz a hely

Balkhash nekem ezért maradt meg ennyire. Az első találkozásunk vele ipari háttér, kémények és továbbindulási vágy volt; harminc kilométerrel arrébb ugyanannak a tónak a partján három éjszakára letettük a motorokat. Homok, fürdés, sátor, semmi különösebb program – és pontosan ezért volt jó.

A Balkhash még a vizével is képes két külön világ lenni: ugyanaz a tó, mégsem ugyanolyan víz mindenütt.

Mi azonban nem vízkémiai leckét vittünk haza Balkhashból, hanem valami sokkal egyszerűbbet: ugyanaz a név a térképen még nem jelenti azt, hogy már láttad a helyet.

Nekünk ehhez mindössze harminc kilométert kellett visszamenni. Elsőre rettenetesen soknak tűnt; három nappal később nagyon kevésnek.

A Kaszpi-tenger, amit végül elengedtünk

Balkhashnál már nem kilométerekben, hanem napokban számoltunk. Felmerült, hogy Astana után menjünk még le a Kaszpi-tengerhez. Csakhogy az, hogy „ugorjunk le a tengerhez”, Kazahsztánban egészen más lépték: Astana és Atyrau között közúton nagyjából 1860 km van, Aktauig pedig körülbelül 2100 km – egy irányban. Atyrau az ország olajipari központja; Aktau már inkább a Kaszpi-parti, strandolós irány, kikötővel, tengerparttal és a Mangystau-félsziget száraz világával. Ami a térképen csak egy újabb vonalnak látszott, a valóságban nagyjából plusz egy hetet jelentett volna azért, hogy talán három napunk maradjon a parton.

Számoltunk, néztük a hátralévő utat, aztán elengedtük. Addigra már tudtuk, hogy egy hosszú út nem attól lesz jobb, hogy még egy pontot kipipálsz a térképről. Néha az is része az utazásnak, amit tudatosan nem teszel hozzá. A Kaszpi pedig nem szalad el: Türkmenisztán amúgy is külön csodaország, már a belépése is megér majd egy önálló történetet. Ezt meghagyjuk arra az útra. :D

Kazahsztán még egyszer megmutatta, mekkora

Balkhash után újra hosszú utak jöttek, és volt olyan nap, amikor gyakorlatilag folyamatos szembeszélben mentünk. A Honda csomagokkal normálisan nagyjából 3–3,3 litert fogyasztott száz kilométeren; aznap közel teljes gázzal is csak nagyjából 100 km/h-s tempót tudtam tartani, a fogyasztás pedig 3,7–3,8 liter környékére ugrott.

Egyszerűen falnak mentünk – csak a fal levegőből volt. :D Egy ekkora országban, amikor a szél még a fogyasztást is átírja, az ember hirtelen sokkal komolyabban kezdi nézni a következő benzinkút távolságát.

95-ös egy pick-up platójáról

Benzinkutak voltak, csak nem sűrűn, 95-ösből pedig még kevésbé lehetett arra építeni, hogy majd a következő helyen biztosan lesz. Astana felé ezért egyszer egy pick-up mellett álltunk meg, amelynek a platóján áttetsző kannákban 95-ös benzin sorakozott.

A srác a piaci helyzetet hibátlanul felismerte. :D Megkérte az árát, mi pedig kifizettük, mert abban a pillanatban pontosan annyi kényelmesebb alternatívát láttunk a horizonton, amennyit ő is: semennyit. A helyi viszonyokhoz képest prémium árat fizettünk, európai szemmel még így sem számított drágának. Addigra a „benzinkút” fogalma egyébként is meglehetősen rugalmassá vált bennünk.

Astana – mintha előbb megrajzolták volna, és csak aztán felépítették

Almaty és Astana ugyanannak az országnak két teljesen különböző válasza arra, milyen legyen egy nagyváros. Almaty olyan, mintha hosszú idő alatt nőtt volna bele a hegyek aljába; Astana motorral beérve inkább úgy hatott, mintha valaki előbb leterített volna egy hatalmas tervrajzot a sztyeppe közepére, vonalzóval meghúzta volna a tengelyeket, és csak utána kezdte volna felépíteni a várost.

Kazahsztán fővárosa 1997. december 10. óta van itt. Nekünk ezt nem egy évszám tette érdekessé, hanem az, hogy a tudatos tervezés szinte mindenütt látszott: széles utak, nagy terek, arany és üveg homlokzatok, magas lakó- és irodaházak, valamint parkok, amelyek nem két épület közé maradt zöld foltoknak, hanem a város részeinek tűntek.

A parlament környékén az lepett meg, hogy a politikai központ körül is hétköznapi városi tér működött: nagy távolságokkal, de nem úgy, mintha a környék teljesen leválna a városról. Nem az volt az érzésem, hogy minden részlete feltétlenül nekem akar tetszeni, hanem az, hogy ennek a városnak nagyon határozott elképzelése van arról, hogyan akar kinézni.

Astana sötétedés után még egyszer felépült – fényből

Este mintha az egészet még egyszer felépítették volna. LED-ek futottak végig homlokzatokon és lakótömbökön, az üveg visszaverte a környező épületeket, a nappal nagyvonalú üzleti negyed pedig helyenként futurisztikus városképpé változott. Motorral, majd gyalog egyik városi térből a másikba érve tornyok, tükröződő felületek, parkok és monumentális terek kerültek elénk.

A nagy mecsetnél, amikor mi ott jártunk, másfajta rend fogadott. A belépéshez megfelelő öltözetet kaptunk, a női hajat is takarni kellett, ima közben külön terek működtek. Utána együtt is megnézhettük a hatalmas belső teret.

A legerősebb astanai jelenet számomra mégsem egy épület volt, hanem az, amikor este láttuk, hogy ténylegesen mossák és súrolják az utcát. Apróság, de egy ilyen jelenet után hirtelen érteni kezded, miért érződik egy egész város rendezettnek: a rendet valakinek hajnalban ténylegesen meg kell csinálnia.

A kamionos és a logisztikailag túl nagy görögdinnye

Astana és Kostanay között megálltunk, hogy felvegyük az esőruhát. Egy kamionos, aki korábban elment mellettünk, meglátta, hogy állunk, és utánunk lehúzódott.

Előkerült egy sárgadinnye, aztán egy hatalmas görögdinnye. Motoron egyiknek sem láttunk különösebben meggyőző helyet, a kamionos viszont a „nem fér el” választ láthatóan nem tekintette lezárt ügynek.

Végül továbbindultunk – egy ajándékkal többel, mint amennyivel megálltunk. :D

Kostanay – amikor egy gondnok átfordította, amit láttunk

Már jó ideje mondogattuk, hogy egyszer meg kellene állni valamelyik út menti temetőnél. Motorral ugyanis nem egyszerűen megérkezel egy város közepére: végigmész mindazon, ami előtte és utána van – lakónegyedeken, ipari részeken, falvakon, földeken és temetők mellett is.

Kostanay környékén végül megálltunk egy olyannál, amely már az útról felkeltette a figyelmünket. A muszlim részen nagy, kupolás építmények, magasabb síremlékek és kisebb mauzóleumszerű formák álltak. A növényzet viszont helyenként embermagasságúra nőtt körülöttük, ezért elsőre furcsán rendezetlennek tűnt az egész.

Pont ezt nézegettük, amikor megállt mellettünk egy helyi autó. Kiszállt belőle egy bácsi, odajött hozzánk, és kiderült: ő a temető gondnoka. Előkerült a fordító, mi pedig megkérdeztük, miért hagyják ilyen magasra nőni a növényzetet.

A válasza teljesen átfordította, amit láttunk. Elmondta, hogy a növényzetnek megvan a maga ciklusa; amikor elszárad, akkor vágja le és tisztítja ki a területet. Addig szerinte fölösleges lenne ugyanazt újra és újra levágni. Ami nekünk elhanyagoltságnak látszott, neki egyszerűen egy még be nem fejezett évszak volt.

Aztán mondtuk, hogy Magyarországról jöttünk. Ő pedig nem angolul kérdezett vissza, hanem egyszerűen azt mondta: magyar. Ismerte a szót. Nekünk már önmagában az is jó érzés volt, hogy egy kazahsztáni temető szélén nem kellett elmagyaráznunk, mit jelent.

Kostanay pedig még egy teljesen más okból is megmaradt: olyan jó sushit ettünk, hogy külön emlék lett belőle. :D

Aktöbe újra – amikor már hazafelé állt a motorok orra

Aktöbe felé már egyre határozottabban hazafelé állt a motorok orra. Itt bukkant fel megint a „Big Poland Guy” is – egyike azoknak az embereknek, akikkel ezen a hatalmas útvonalon valahogy újra és újra összefutottunk.

A KTM lánca ekkorra már látványosan nyúlt. Addig még tudtunk utánaállítani, de egyre világosabb lett, hogy ez a probléma nem fog magától eltűnni. Aktöbében szervizbe mentünk: a KTM láncából két szemet kivettek, a Hondán pedig megcsináltuk az esedékes olajcserét.

Eddigre a KTM DID lánca kis híján az aszfaltot súrolta. :D A külön irónia az volt, hogy a Honda gyári lánca szintén DID, azon viszont egy kicsit sem kellett állítani – és a mai napig sem került rá sor. Pedig voltak szakaszok, lásd a mosódeszkát, ahol egy patentszemnek vagy magának a láncnak bőven lett volna alkalma megunni az egészet. Egyik sem tette. A KTM-en a két szem kivétele után még maradt valamennyi állítási lehetőség, és akkor azt gondoltuk: talán kihúzza hazáig.

Egy autómosó, ahol a véleményünk nem számított

A szerviz után le kellett mosni a motorokat. A közeli autómosóban beszélgettünk helyiekkel, amikor az egyik férfi egyszer csak odalépett hozzánk, és nagyon határozott elképzelése lett arról, ki fogja kifizetni a két motor mosását.

Az összeg nem volt nagy. A gesztus annál inkább megmaradt.

Az autómosóból tiszta motorokkal indultunk tovább. Innentől már nem új országot kerestünk a térképen, hanem az utat hazafelé. Oral. A Volga. Tambov. Moszkva. Aztán nyugat.