Kifelé sem adják könnyen – Oroszországból Kazahsztánba motorral

Az orosz–kazah határnál már azt hittük, van némi rutinunk.

Mögöttünk volt Terehova–Burachki két napja, a csomaglevétel, a papírok, a várakozás és annyi ablak, hogy az ember hajlamos azt gondolni: legközelebb már tudjuk, hogyan működik.

A határ erre általában azt válaszolja: aranyos vagy. :D

Kifelé is az orosz oldal volt a hosszabb

Oroszországból Kazahsztán felé az orosz oldalon újra órák mentek el a kiléptetéssel. A csomagokat átnézték, a motorok alá tükörrel benéztek, mi pedig ismét megtapasztaltuk, hogy egy határátkelőn néhány száz méteren belül egészen komoly gyalogtúrát lehet teljesíteni motoros ruhában: útlevél, motor, vám, másik ablak, vissza a motorhoz, aztán még egy pecsét.

A kazah oldal ehhez képest később nagyjából fél óra alatt lezajlott. Csak éppen abból a fél órából körülbelül huszonöt percet egyetlen ország neve vitt el. :D

A Honda, amely néha túl egyenesen állt

A CRF300 Rallyt a magasságom miatt lejjebb kellett hozni, és a kitámasztó módosítása üres motorral jól működött. Megpakolva, egyenetlen talajon viszont sokkal érzékenyebb lett arra, pontosan hová esik a talpa.

Ha a kitámasztó alá éppen egy magasabb rész került, a Honda meglepően egyenesen tudott állni. Az a fajta egyenesen, amikor már egy határozottabb széllökést sem nézel jó szemmel. Határon pedig nem mindig te választod ki, hol állsz meg: oda állsz, ahová mondják.

„Nyisd ki.” Rendben. De akkor itt leszünk egy darabig.

Az egyik ponton a határőr az ülés felé mutatott. A Honda ülése nem olyan fedél, amelyet egy mozdulattal felpattintok: imbuszkulcs kell hozzá, a két hosszú csavar pedig az oldaltáska-tartó rögzítésében is részt vesz.

Elővettem a szerszámot, megmutattam a csavarokat, és jeleztem, hogy ha tényleg le kell venni, természetesen levesszük – csak akkor ez nem húsz másodperc lesz.

Ránézett a csavarokra, az imbuszra, aztán rám. Végül az ülés maradt a helyén. :D

Öt perc határ, huszonöt perc tipográfia :D

A kazah ügyintézés maga gyors volt. A fél órából nagyjából huszonöt perc arra ment el, hogy megtaláljuk Magyarországot.

Az ügyintéző nézte az útlevelet, lapozott, visszalapozott, majd felnézett:

Vengria?

– Yes. Hungary. Magyarország. Mi.

A poén az, hogy a VENGRIA igenis ott volt az útlevélben. Csak nagyjából olyan hatpontos betűméretben, hogy az ember egy idő után már nem országot keresett, hanem szemészeti alkalmassági vizsgálatot tartott. :D Nagyítóval sem adta könnyen magát.

Úgyhogy a nagyjából félórás kazah határátlépésből öt perc jutott a határra, huszonöt pedig arra, hogy közösen bebizonyítsuk: Vengria létezik, és mi onnan jöttünk.

Ez volt az a fél óra, amely papíron gyors határátlépés, emlékezetben viszont örök Vengria lett. :D

Este lett, mire átértünk

Ahogy sokszor ezen az úton, estére sikerült végül átlépni. Ezért nem szeretjük a határnapokra úgy megtervezni a további utat, mintha egy tankolás lenne: átmegyünk, aztán még lenyomunk hatszáz kilométert.

A határ lehet gyors. És lehet egészen más is.

A túloldalon Kazahsztán várt.

Néhány órával később pedig már az is teljesen normálisnak tűnt, hogy valaki azt kérdezi tőlünk: „Vengria?”