Taskent, Szamarkand, Dushanbe – előbb figyeltünk, aztán felvettük a ritmust

Az első néhány kilométeren nem akartunk okosabbak lenni a városnál.

Taskentben, Szamarkandban és Dushanbében először azt néztük meg, hogyan mozog körülöttünk a forgalom. Nem félreállva, hanem menet közben: mikor nyílik rés, mikor záródik be, mennyire tartják a sávot, hogyan indulnak a lámpától, és mennyi helyet tekintenek még egyáltalán helynek.

Az első fontos felismerésünk nagyon gyorsan megérkezett: a személyes térre itt nem érdemes közlekedési szabályként számítani. Ha volt egy használható rés, valaki használni fogja.

Taskentben hét kilométer tényleg harminc perc volt

Az Old School Garage a szállásunktól nagyjából hét kilométerre volt. Ezt az utat harminc perc alatt tettük meg úgy, hogy motorral, ahol lehetett, folyamatosan mentünk előre a sorok között.

Ennek nagyon egyszerű oka volt. Amíg a forgalom mozog, van esélyed sávot váltani, helyet keresni és előrébb kerülni. Amikor minden megáll, megszűnik a hely. Nem az történik, hogy valaki majd fél métert arrébb gurul neked. Sokszor egyszerűen nincs hová.

Így a lámpához közeledve nem az volt a célunk, hogy kényelmesen beálljunk valahová a sor közepére, hanem hogy még mozgás közben megtaláljuk azt a pozíciót, ahonnan tisztán tudunk továbbindulni.

Az elektromos autók átírták az indulások ritmusát

Taskentben rengeteg elektromos autóval találkoztunk, és motoron nagyon gyorsan megérzed, mit jelent az elektromos hajtás azonnali nyomatéka.

Áll a sor. Zöld lesz. Az autó szinte hangtalanul, különösebb felvezetés nélkül azonnal megindul. Nem hallod előre a motor felpörgését úgy, ahogy egy hagyományos autónál ösztönösen várnád, közben pedig a gyorsulás már ott van.

Olyan érzés volt, mintha minden lámpánál újra és újra egy rajtvonal állna előttünk. Nem Forma–1-es sebességről beszélünk, hanem a megindulás karakteréről: rövid, határozott, azonnali.

És ugyanez számított a sávváltásoknál is. Ha nyílt egy hely, nem volt hosszú gondolkodási idő.

Nekünk kellett a leggyorsabban reagálni

Mi egyébként is szeretünk motorral előre kerülni a forgalomban. Nem azért, hogy bent tartsunk magunk mögött egy sort, hanem pont az ellenkezőjéért: hogy legyen előttünk tiszta tér, és mi se legyünk dugó a dugóban.

Itt ez még fontosabb lett. A kulcs nem az volt, hogy agresszívebben menjünk, hanem hogy mi reagáljunk a leggyorsabban a megnyíló helyzetekre. Rés nyílik: döntés. Sor megmozdul: indulás. Van tiszta hely elöl: oda törekszünk.

Néhány kilométer után már nem éreztük kaotikusnak. Megértettük a ritmust, és onnantól úgy mozogtunk benne, ahogy működött: határozottan, folyamatosan előre keresve a saját első helyünket.

Előbb felmértük, aztán felvettük a ritmust

Ez lett a módszerünk a következő nagyvárosokban is. Az első percekben figyelni. Megnézni, mire számítanak egymástól a helyiek. Utána nem kívülállóként óvatoskodni minden egyes mozdulatnál, hanem felvenni azt a ritmust, amelyben a környezet kiszámíthatóvá válik.

Szamarkandban és Dushanbében már sokkal gyorsabban ment ez a váltás. Addigra tudtuk, milyen jeleket keresünk.

A táblákra sem ugyanúgy támaszkodtunk

Az európai reflexünk az volt, hogy ha egy nagyváros felé megyünk, majd kilométereken át látjuk a nevét a táblákon. Nálunk ez nem mindig így működött. Taskent vagy Dushanbe neve néha később jelent meg úgy, ahogy számítottunk rá, ezért a saját navigáció fontosabb lett annál az elvárásnál, hogy majd egyetlen tábla mindent megold.

Előbb olvastuk a forgalmat. Aztán már nem fordítottuk magunknak – egyszerűen mentünk benne.