Voronyezs – amikor a helymegosztás eltűnt, a bizalom maradt

Voronyezsben másfél órán át nem tudtam megmondani, Laci pontosan melyik utcában jár. Ettől még egy pillanatig sem abból indultam ki, hogy baj van.

Nálunk utazás közben van egy nagyon egyszerű alapelv: ha egy idegen országban vagy városban különválunk, a másik tudja, hol vagy, mikor várható, hogy visszaérsz, és hogyan lehet utolérni. Ez nem ellenőrzés, hanem kölcsönös biztonság.

Voronyezsben viszont éppen az a technika nem működött rendesen, amellyel ezt normálisan megoldjuk. A geolokáció bizonytalan volt, a mobilinternet használhatatlan, és már az sem volt magától értetődő, hogy pontosan meg tudjuk mondani egymásnak: itt állok ezen a sarkon.

Rubel kellett

Egy teljesen hétköznapi feladatból lett történet: rubelt kellett szereznünk. Laci elindult pénzváltót keresni, én pedig maradtam a két felpakolt motorral azon a ponton, ahonnan elindult.

Nem tudtam élő helymegosztáson követni. Nem láttam a kis kék pontot. Azt viszont pontosan tudtam, mit csinál: megoldja a feladatot, aztán visszatalál.

A másik alapelv: a másik talpraesett

Ha az első szabály – hogy mindig tudjuk, hol van a másik – technikailag éppen nem tartható, nálunk életbe lép a második: bízunk abban, hogy a másik bárhol is van, megoldja.

Nem abból indulunk ki, hogy egy idegen városban azonnal baj történik, ha egy ideig nem érjük el egymást. Abból indulunk ki, hogy mindketten képesek vagyunk kérdezni, tájékozódni, visszafordulni, új útvonalat keresni, és végül megtalálni egymást.

Persze másfél óra hosszabbnak érződik, ha közben semmilyen technikai visszajelzés nincs. De a történet lényege nálam nem a félelem lett.

„Kuda?” – és egyszer csak beszélgettünk

Várakozás közben két motoros állt meg mellettem. A két magyar rendszámos, felpakolt túramotor láthatóan felkeltette az érdeklődésüket, és nagyon kedvesen beszédbe elegyedtek velem.

– Kuda? Merre? Таджикистан. Tádzsikisztán.

– Otkuda? Honnét? Vengria. Magyarország.

Aztán kézzel, néhány közös szóval és azzal a sajátos nemzetközi motoros nyelvvel, amelyhez sokszor nincs szükség rendes mondatokra, nagyjából összeraktuk, honnan jöttünk és milyen útra készülünk.

Az arcukon az a nagyon ismerős hűha, ez igen reakció jelent meg, amikor leesik valakinek, hogy ez a két motor nem a következő városig tart, hanem nagyon messz tovább. Nem volt benne semmi érdek. Egyszerű kíváncsiság, jóindulat és motoros lelkesedés.

A jó szándék néha tényleg sugárzik az emberekből.

Meglett a rubel. Meglett Laci. Mentünk tovább.

Nagyjából másfél óra után Laci visszaért. Megoldotta. Lett rubel, lett kiút a helyzetből, és újra együtt álltunk a két motor mellett.

Nem tanultuk meg azt, hogy legközelebb ne váljunk külön. Nem lett belőle új szabály, hogy soha ne engedjük el egymást a szemünk elől.

Inkább megerősítette azt, amit addig is tudtunk: jó, ha mindig tudjuk, hol van a másik. És ha ezt éppen nem teszi lehetővé a technika, akkor marad az, ami előtte is működött: egymásba vetett bizalom, talpraesettség, és az, hogy bárhol is vagyunk, megoldjuk.