Pamir Highway motorral #02 – Kazahsztán: Oral / Uralszk, Aktöbe, Aral-tó és a sztyeppe

Az első kazah kilométereken először nem országot akartunk érteni. Benzint, egy ágyat és valamennyi használható kapcsolatot szerettünk volna.

Előző este Szaratov előtt sátoroztunk. A vadkempingezés egyik nagy előnye, hogy friss levegőn egészen kiváló minőségű alvást lehet produkálni. A másik oldala viszont az, hogy azon a helyen nem volt hálózati áramunk, használható internetünk pedig végképp nem. A motor USB-je életben tartja a telefont – internetet viszont nem gyárt hozzá.

Így előre szállást sem nagyon tudtunk keresni. Tudtuk, hogy ha estére elérjük Oralt, vagyis Uralszkot, ott majd helyben kell megoldani.

95-ös benzin nagyjából 200 forintért literenként

A kazah oldalon az első igazán fontos állomásunk egy kék Venoil benzinkút volt. 23,33 liter 95-öst tankoltunk 6 929 tengéért: 297 tenge literenként. Az akkori árfolyamon a teljes tankolás nagyjából 4 650 forint volt, vagyis körülbelül 200 forint egy liter 95-ös benzinért.

Bementem megkérdezni, hogy Mastercarddal egyáltalán tudunk-e fizetni. A pultos előtt hét darab bankkártyaterminál feküdt.

Rendben. Ezt a kérdést akkor el is engedtük. :D

Innen Oral felé nagyjából száz kilométer maradt. Fejben elkönyveltük: jó út, körülbelül egy óra. Aztán olyan eső szakadt le ránk, amelyben már nem egyszerűen vizes leszel, hanem nem látod rendesen az utat. Találtam magam előtt egy kamiont, rátapadtam, és az lett a mozgó tájékozódási pontom. Mögötte nagyjából 70 km/h-val tudtunk haladni; nélküle az út vonalát is alig láttam.

És ekkor Laci énekelni kezdett az intercomban.

Nálunk ennek külön jelentése van. Ha Laci énekel, akkor tudom, hogy ő is a végének a végén jár. Az intercomon ilyenkor felcsendül éneklésének simogató hangja, amelyet időről időre egy-egy váratlanul felcsattanó, pengeéles kiugró hang tesz egészen felejthetetlenné. :D

Mondjuk ki: Laci nem tud énekelni. Viszont olyan átéléssel csinálja, hogy egy idő után már meglepően jó lesz – nem zeneileg, hanem élményként. Komolyan fontolgatom, hogy beadom a jelentkezését az X-Faktorba. A válogatón legalább garantáltan emlékeznének rá. :D

Mindketten ugyanazt tudtuk: a száz kilométerből most nem egy óra lesz. Menni kell.

Oralba végül este értünk be. Nem volt foglalásunk, úgyhogy néztük, mi jöhet szóba. Aztán megláttunk egy szállás előtt egy Honda Africa Twint. Ha egy másik túramotoros ott alszik, az rossz előjel már nem lehet. Bementünk, megkérdeztük, mennyiért lehet maradni, és gyorsan le is rendeztük a kérdést.

Üzemanyag van, biztosítás nincs. Remek.

Másnap reggel éppen az Africa Twin-es motoros hívta fel a figyelmünket arra, hogy a külföldi motorokra helyi biztosítás kell.

Végül egy mérnöki iroda emberei segítettek. Teljesen ismeretlenül órákra félretették a saját munkájukat, telefonáltak, keresték a megoldást, és a két motorra Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán szükséges biztosításait szervezték dátumtartamokkal. Egy elírt adat még tett hozzá egy újabb kört.

Öt órát töltöttünk náluk, de ebből végül nem az adminisztráció maradt meg. Ugyanabban az épületben működött sajtó is, itt készült életem első angol nyelvű interjúja, egy másik férfi pedig a történetünket hallva lehozott nekünk egy egész csomag egyenként csomagolt olasz kávét.

Nem vagyunk nagy kávézók. Talán pont ezért maradt meg ennyire. :D

Aktöbe: 23:50, eső, és senkire nem kellett várnunk

Július 9-én Aktöbe felé mentünk tovább. A szállás már délután elküldte, hogyan jutunk be, ha későn érünk oda.

Végül esőben, nagyjából 23:50-kor állítottuk le a motorokat. A kapott információk alapján önállóan bejutottunk, levettük a vizes motoros cuccot, és kész. Nem kellett éjfél előtt tíz perccel még egy recepciózárást is megoldani.

Másnap 11:06 körül találkoztunk a szállásadó hölgy édesanyjával, vele rendeztük a fizetést, és közös kép is készült.

Egy ház, egy laptop és végre egy mosógép

Aral környékén volt egy szállásunk, amely gyakorlatilag egy komplett ház volt, nagy közös terekkel.

A tulajdonos még a laptopját is odaadta, hogy meg tudjuk nézni a meccset. A rendszert kazah/orosz nyelvről angolra állítottam – hála az égnek, huszonöt év Windows-ismeret végre ezen a területen is meghozta a gyümölcsét –, és már ment is a futball. Közben érkezett egy orosz család is; a fiú motoros volt, úgyhogy gyorsan megvolt a közös hang.

A szállás sarkán egy teljesen egyszerű, szinte észrevétlen helyi étkezde működött. Nem teraszos belvárosi étterem volt, hanem az a fajta hely, amelyről rajtunk kívül láthatóan mindenki tudta, hogy ott lehet enni. Ott ettünk egy egyszerű, húsos-tojásos fogást is – pontosan azt a tányért, amely a képen is megmaradt.

Késő este még a mosógép kijelzőjét fordítgattam, hogy jó programot indítsunk el. A nagy meleg legalább ebben együttműködött velünk: a ruhák szinte azonnal megszáradtak.

Az Aralhoz nem azért jöttünk, hogy szétszedjük a motorokat

Az Aralnál nem csak a kiszáradt tómedret szerettük volna látni. Az volt a tervünk, hogy elmegyünk a megmaradt vízhez, és meg is mártózunk benne. Pont ezért maradtak a csomagok a szálláson: üres motorokkal indultunk neki.

Aztán találkoztunk egy olyan mosódeszkás, összetört úttal, ahol már nem az volt a kérdés, hogy technikailag meg tudjuk-e csinálni, hanem az, hogy miért verjük szét magunkat és a két motort hetven kilométeren keresztül csak azért, hogy aznap mindenképpen elérjük a vizet.

Adventure motorokkal jöttünk, de nem azért, hogy bárkinek bebizonyítsuk, hogy mindenáron átmegyünk valahol. A túra végéig ugyanazokkal a motorokkal akartunk eljutni.

Élményeket jöttünk szerezni, nem szenvedést gyűjteni.

Visszafordultunk.

A motorokat végre lemostuk – a helyiek pedig QR-kóddal fizettek

Ha már nem jutottunk el a megmaradt vízig, lemostuk a motorokat. A következő feladat rögtön az lett, hogyan jutunk vissza a mosótól az aszfaltig úgy, hogy a poros talajon ne verjük azonnal vissza rájuk mindazt, amit az előbb leszedtünk.

Itt találkoztunk közelről a Kaspi QR-rendszerével is. A helyieknek természetes mozdulat volt: telefon elő, QR, fizetés. Mi megpróbáltunk regisztrálni, de turistaként nálunk elakadt a folyamat, így rendesen használni nem tudtuk.

A magyar bankkártyáink közben Kazahsztánban gond nélkül működtek, ami az orosz napok után önmagában üdítő élmény volt.

Az Aral-tó, ahol ropogott alattunk a föld

Kimentünk a kiszáradt tómederhez. A talaj a lábunk alatt ropogott. Nem puha homok volt, nem egy kiszáradt pocsolya széle. A csizmánk alatt tört az a felszín, amely fölött néhány évtizeddel korábban még víz állt.

Az Aral 1960 körül még nagyjából 68 000 négyzetkilométeres vízfelület volt – több mint száztíz Balaton. Az Amu-darja és a Szir-darja vizének nagyarányú öntözési elterelése után a tó utánpótlása összeomlott, a víz visszahúzódott, az egykori tófenék jelentős részén pedig kialakult az Aralkum.

Ez ott nem térképi adat volt. Azon a földön álltunk, amely valaha tófenék volt, és minden lépésnél hallottuk, ahogy törik alattunk a vékony, sós kéreg.

Nem azt néztük egy térképen, mi tűnt el. Rajta álltunk.

Negyvenöt fokban a benzinkút már nem benzinkút

A kazah sztyeppén a hőség 40–45 °C körül mozgott. Motoron ülve azt is pontosan lehetett érezni, mennyi hőt sugároz vissza az út alulról.

A nagy napokon ketten együtt körülbelül nyolc liter palackos vizet ittunk meg. Ezt sokszor csak este, az üres palackokat nézve fogtuk fel igazán.

Árnyékból közben nem volt túl nagy választék. Mindenfelé láttuk az árnyas pihenőhelyet jelző táblát: kis fenyőfa, mellette pad. A piktogramot mintha a svédektől vették volna, csak a fát felejtették el hozzá elültetni. :D

Így a benzinkút idővel egészen mást kezdett jelenteni: árnyékot, légkondit, vizet, ételt, pihenőt és néhány percet, amikor a motorok is visszahűlhettek.

Az étellel viszont jött egy új felfedezés. Egy hosszú menet után egy rendesebb étkezést követően tényleg létezik az az állapot, amikor az embernek a motoron kezd lecsukódni a szeme.

A motoros kajakóma létezik.

Nem aludtunk el, de onnantól a „nem alszol el?” már nem feltétlenül csak vicc volt az interkomban.

A „semmi” mint történet

Órákon át semmi.

Út. Horizont. Néha egy kamion. Kétpúpú teve. Ménes. Marhacsorda. Aztán megint út és horizont.

Aki ismer minket, tudja, hogy nekünk szinte mindig van miről beszélni. Ehhez képest ezen az úton történt meg velünk először, hogy nem egyszer, nem kétszer, hanem akár egy teljes órát is mentünk úgy, hogy egyáltalán nem szóltunk egymáshoz.

Közben feltűnt, mennyi Európából továbbértékesített nyerges vontató és pótkocsi jár az utakon, sokszor még az előző német, lengyel, szlovák, cseh vagy más európai cég nevével az oldalán. A jármű gazdát cserélt, a reklám viszont ment vele tovább.

Az ingyenmarketing tényleg létezik – csak néha néhány ezer kilométerrel arrébb találja meg a célközönségét, mint ahol tervezték. :D

Egy hosszú nap Turkisztánig

Július 12-én korán indultunk. 07:08-kor már úton voltunk, mert nagy táv és nagy hőség várt ránk. Este 20:11 körül készült az érkezési kép Turkisztánban. Azon már látszik, hogy a nap megtette a magáét.

Laci itt próbálta először a beshbarmakot. A turkisztáni változat lóhúsos, vastagabb és nagyon zsíros volt. Kipróbálta becsülettel.

Nem lett a kedvence.

Később Almatyban egy egészen más elkészítéssel újra találkoztunk vele. A hús jóval vékonyabb volt, az egész étel sokkal jobban ízlett – bár a zsír akkor is ott maradt rajta karimaként, mint egy kalapon. :D

Turkisztán, ahol maradtunk volna még

A hosszú, szinte részlettelen sztyeppei napok után Turkisztánban egyszerre megint körülvett minket a város.

Bézs-fehér városkép, széles és rendezett terek, szökőkutak, elegáns kandeláberek, díszes kapuk és új, üvegpalota-szerű épületek. A sztyeppe után különösen jól esett, hogy egyszer csak megint volt kedvünk céltalanul sétálni.

Nem azt éreztük, hogy kipipáltuk, hanem azt, hogy itt még két-három napot simán eltöltöttünk volna.

Shymkent: negyven fok után a mecset szőnyege

Július 13-án Shymkentben a hőség megint elég határozottan jelezte, hogy ő diktál.

Így mentünk be egy mecsetbe. A légkondicionált térben a gyönyörű szőnyeg annyira hűvös volt, hogy egyszerűen leültünk, majd elfeküdtünk rajta néhány percre. Nem mi voltunk az egyetlenek. A helyet természetesen tiszteltük; ettől még a fizikai élmény ennél egyszerűbben nem írható le:

negyven fok után a hűvös szőnyeg maga volt a megváltás.

És akkor megjelent előttünk Üzbegisztán

Kazahsztán ezen a szakaszon a méreteivel, a hőséggel, az Aral ropogó tómedrével, a végtelennek tűnő úttal – és újra meg újra azokkal az emberekkel maradt meg bennünk, akiknek egyáltalán nem lett volna dolguk velünk, mégis segítettek.

Shymkent után már az üzbég határ következett.