Pamir Highway motorral #01 – Győrtől Moszkván át Kazahsztánig

Június 28-án este kilenckor még azt hittük, hogy másnap fél ötkor indulunk. Egy órával később a KTM olaját cseréltük a szúnyogok között.

Fél öt helyett hét

Úgy terveztük, hogy június 29-én hajnalban, nagyjából fél ötkor indulunk.

Előző este kilenc körül azonban leengedtünk valamennyit a KTM olajából, mert az olajszint a túltöltés jeleit mutatta, és a színe sem volt szép. Laci tudta, hogy ki kell cserélni.

Rám nézett, és látszott rajta, hogy az indulás előtti estén nem akarja nálam kihúzni a gyufát azzal, hogy este tízkor még nekiálljunk motort szerelni. Én viszont azt is tudtam, hogy ezt egy ekkora út előtt nem hagyhatjuk így.

Este tíz körül nekiálltunk. Kevés fény, rengeteg szúnyog és minden olyan körülmény, amit egy szervizes a rémálmában kívánni tud. Éjfélre elkészültünk. A hajnali fél ötös indulásnak ezzel annyi volt.

Június 29-én 06:53-kor még elkészült az utolsó indulás előtti kép. 06:57-kor pedig már videón volt, hogy ténylegesen elindultunk.

Első nap: Győr → Varsó

Az első éjszakánkat Varsóban terveztük tölteni. Ehhez nagyjából 700 kilométert kellett megtennünk Győrből, Szlovákián és Lengyelországon keresztül.

Meglepően jól bírtuk. Még a fenekünk is.

Krakkót ezen az úton megállóhelyként kezeltük. Leszállni, kinyújtóztatni a végtagjainkat, és egy órát sétálni.

Felmentünk a Wawel-dombra, Krakkó történelmi királyi központjába. A Visztula fölé magasodó dombon egymás mellett áll a Waweli Királyi Vár és a waweli székesegyház. Sétáltunk a királyi váregyüttes körül, kinyújtóztunk, körülnéztünk, aztán visszaültünk a motorokra.

Varsó várt ránk. A varsói szállást néhány nappal korábban foglaltuk a Booking.com-on, estére pedig rendben oda is értünk.

Észak felé valaki letekerte a termosztátot

Az első nap még rendesen megmutatta magát a nyár. Aztán észak felé haladva mintha valaki letekerte volna a termosztátot.

Néhány fokos lehűlésre természetesen számítottunk. Arra már kevésbé, hogy a hőmérséklet utána napokig nem nagyon akar majd visszakapaszkodni. A nyári motoros kabátjaink jelentős része tulajdonképpen hálóból és protektorból áll, úgyhogy előkerült az esőkabát. Eső nélkül. Szélkabátnak ugyanis kiváló.

Vilnius marad visszafelé

A második napra szintén nagyjából 700 kilométer jutott. Vilniust eredetileg ezen az úton szerettük volna megnézni, de végül úgy döntöttünk, hogy nem kell minden várost pusztán azért kipipálni, mert már úgyis ott vagyunk mellette. Marad a visszaútra.

Rēzekne környékén néztünk rá igazán az órára, és akkor esett le, hogy közben már egy órával előrébb járunk. Ahogy egyre északabbra haladtunk, az is feltűnt, hogy a nap alig akart lemenni: este tíz körül értünk Rēzekne centrumába, mégis világos volt. Az agyunknak nem feltétlenül sikerült ugyanazt az időpontot érzékelnie, mint az órának, ezért azt sem nagyon értettük, miért mondják több helyen, hogy a konyha már bezárt.

Végül a Hesburger mentett meg. Akkor még nem tudtuk, hogy később is lesz olyan este, amikor az ismerős és biztosan nyitva lévő hely többet ér majd, mint bármilyen gasztronómiai terv. :D

De nekünk már a következő nap járt a fejünkben. Mert közeledett az orosz határ.

Orosz határ. Elkezdődött.

Az ERRS rendszerben előre foglalt időponttal érkeztünk Terehovához. A lett oldal gyors volt.

Az orosz oldalon nagyjából öt órája vártunk, amikor négyen odajöttek hozzánk, és közölték a lényeget: a KTM mehet. A Honda nem.

Mindkét motor ugyanannak a magyar cégnek a tulajdonában volt, a papírjaink és a hivatalos fordításaink nálunk voltak. A Hondához végül pénzügyi biztosíték kellett.

Innentől a határnapból vám, banki folyamat, internetprobléma, csomagátvizsgálás és várakozás lett. Hajnali fél négy körül kaptunk egy papírt arról, hogy ketten, a KTM-mel elmehetünk néhány órára aludni. A Honda a határon maradt.

A kulcsát viszont nem hagytam ott.

Másnap visszamentünk. Új műszak, újabb körök, újabb várakozás. Július 2-án este végül megérkezett a szükséges visszaigazolás és papír.

Nem jókedvűen gurultunk ki. De végre gurultunk.

Burachki mögött először hosszú idő után nem ablakot, pecsétet vagy pénztárat kerestünk, hanem egyszerűen Moszkvát a térképen.

Van benzinkút. Benzin nincs.

A moszkvai szállásunk szerencsére rugalmas volt. Az elvesztett határnap miatt el tudtuk tolni a foglalást úgy, hogy három napunk maradjon Moszkvára.

Elindultunk, gyorsan meg is tankoltunk. Egy olaj- és üzemanyagexportáló országban az ember ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy legalább a benzin miatt nem kell majd különösebben aggódnia. Körülbelül 150–200 kilométer múlva kiderült, hogy ez is csak egy elképzelés volt.

Benzinkút volt. Benzin nem. Volt olyan kút, ahol már a lezárt behajtó és a kordon jelezte, hogy itt hiába állunk meg. A dolgozók sehol.

Nekünk azonnal nagyon prózai feladatunk lett: eljutni a következő működő kútig. Kiválasztottunk egy mindkét motornak kellemes, fogyasztási rekordra törekvő utazótempót: nagyjából 85 km/h-t. Laci a KTM kijelzőjén azt figyelte, még hány kilométert ígér a hátralévő hatótáv; én a Hondán azt, mennyi üzemanyagot használt már el a motor. Ugyanazt a kérdést néztük két ellenkező oldalról: ő azt, mennyi van még, én azt, mennyi ment el. :D

És prüntyögtünk. Közben néztünk minden táblát, minden kis települést és mindent, ami esetleg benzinkútnak nézett ki.

A Honda 12,8 literes tankjából már közel kilenc liter elfogyott, amikor éppen egy bal oldalon álló, kongóan üres kutat néztünk. Aztán megláttam egy kis benzinkútra utaló oszlopot az út másik oldalán.

Mondtam Lacinak, nézze meg ő. Neki több benzin maradt. :D

Odament. Volt üzemanyag. És még 95-ös is. Úgy fotóztam le, mintha személyesen én találtam volna fel a belső égésű motort.

Innentől nagyjából 150 kilométeres etapokban gondolkodtunk, kerestük a következő működő kutat, és ott volt velünk a plusz 2,5 literes kanna is. Így jutottunk el Moszkváig.

Moszkva, ahol már az is eredmény volt, hogy megtaláltuk a saját szállásunkat

A belvárosi szállás mindig kétarcú. Nagyszerű, mert gyalog szinte mindent elérsz. Kevésbé nagyszerű, amikor van négy offline térképed és egy külön GPS-ed, mégis mindegyik máshová teszi azt a pontot, ahol éppen állsz.

OsmAnd, Organic Maps, Maps.me, Yandex és a különálló WayteQ xRider GPS egyszerre próbált segíteni. Térképünk tehát volt. Megbízható geolokációnk kevésbé.

Ahány készülék, annyi jel mutatkozott, csak éppen egyik sem ugyanott. Maradtak az utcanévtáblák, a helyiek, meg Laci, aki oroszul ugyan nem beszélt, de néhány szót értett, a cirill feliratokat pedig el tudta olvasni. Ilyenkor ez sokkal többet ért, mint elsőre hinné az ember. :D

Háromszor kanyarodtunk vissza, mire rájöttünk, hogy elsőre megtaláltuk a szállást. Csak a műholdas helyzetünk nem találta meg velünk együtt.

Végre letettük a motorokat, bementünk a Starosadsky Hotelbe, és Moszkvát innentől gyalog kezdtük el felfedezni.

Folyékony manna

Az első este vacsorát kerestünk. Odakint hömpölygött a moszkvai fiatalság.

Mi meleg ruhában próbáltuk visszaszerezni az úton valahol elveszett testhőmérsékletünket, mellettünk pedig mintha egyszerre vonult volna fel a város teljes divatvilága. A legfrissebb trendektől a nagyon határozott, egyéni stílusokon át egészen a báli ruháig minden előfordult.

A ruhákból, a zsúfolásig telt éttermekből és az étlapokon szereplő árakból nekünk nagyon tehetős belvárosi közönség képe rajzolódott ki. Az árak nemzetközi szinten mozogtak; az étlapokat nézve egy három-négy fős társaság számlája könnyen ott lehetett a százezer forintos nagyságrendben. És ezek a helyek nem kongtak az ürességtől. Estéről estére tele voltak.

Az óra már inkább a sörözés, borozás, aperolozás idejét ütötte, mi pedig kopogó szemekkel kerestünk valami még nyitva lévő helyet. Angol étlapot nem mindenhol találtunk. Angolul beszélő fiatalokat annál inkább.

Betértünk egy hangulatos kis sörözőbe, ahol még éppen kaptunk egy rendesen megpakolt, ízletes burgert, ittunk egy-egy sört, és közben a focit néztük.

Néhány nappal korábban még egy orosz határon próbáltunk rubelt szerezni egy automatához. Most Moszkva közepén ültünk vacsorával előttünk. Nézőpont kérdése, mi számít luxusnak.

És hol van a háború?

Turistaként a hétköznapi moszkvai utcai életben nem láttuk a háború közvetlen nyomát. A város működött: az utcák tele voltak, az éttermek megteltek, az emberek dolgoztak, vásároltak, vacsoráztak, mentek a dolgukra. Oroszország belseje felé haladva ugyanez maradt a benyomásunk azokban a rövid helyzetekben, amelyekhez utazóként hozzáfértünk.

Az üzemanyaghelyzet miatt az útvonalunkat és a tankolási stratégiánkat ténylegesen alakítanunk kellett. Hogy a hiány mögött pontosan mi állt, azt ott nem tudhattuk; mi csak azt láttuk, hogy működő kutat kell keresni, és ehhez alkalmazkodni.

Talán éppen ezért ütött akkorát, amikor néhány utcával arrébb a távolinak érződő háború egyszer csak arcokat kapott. Addig hírek és térképek voltak. Ott viszont emberek.

Több száz arc

Az egyik séta közben egy megemlékezéshez értünk. Több száz arc nézett vissza ránk: fiatalok, idősebbek, és feltűnően sokan olyan korban, amikor az élet még éppen csak elkezdett volna igazán kinyílni. Mások talán már egy nyugodtabb életszakasz felé tartottak. Nekik ott véget ért.

Ilyenkor nagyon gyorsan eltűnnek a nagy szavak, a hírek, a térképek és a geopolitika. Maradnak az arcok és az elvesztett életek.

Az elhunytak arcát látva csak az elvesztett életeket látod.

Végtelenül elszomorító. Talán ettől volt még különösebb néhány órával később újra kilépni ugyanabba a hömpölygő, élő városba.

Moszkva és a hagymakupolák

A Vörös térre kilépni önmagában furcsa élmény. Olyan épületek állnak körülötted, amelyeket egész életedben képeken láttál, csak a képek valahogy nem adják vissza a méreteiket.

A Szent Bazil-székesegyház színes hagymakupolái, a Kreml vörös falai, a Szpasszkaja-torony, az Állami Történeti Múzeum és a tér egyik oldalán a GUM hatalmas homlokzata.

Lenin mauzóleumát nem akartuk megnézni, de végül oda is besodródtunk.

A Kreml – nem egy épület

Képről könnyű úgy gondolni rá, mintha a Kreml egyetlen monumentális épület lenne a vörös fal mögött. Belül gyorsan kiderül, hogy egészen másról van szó: terek, kertek, paloták és templomok követik egymást.

Ott van a Cár-ágyú és a Cár-harang is. Mi pedig egyik templomból mentünk a másikba, néztük a freskókat, az ikonosztázokat és az aranykupolákat.

A nap végére a talpunk már görcsbe állt. Ami egy motoros túrán különösen sértő. Elvileg egész nap ülünk.

És akkor ott van a GUM

A GUM kívülről a Vörös tér monumentális része, belül pedig üvegtetős passzázsokkal, galériákkal, üzletekkel és éttermekkel inkább fedett városi utcának érződik, mint egyszerű áruháznak.

Kint a Vörös tér, bent egy teljesen mai luxusvilág – ugyanabban a történelmi épületben.

Báltermek a föld alatt

A következő napon az eső végül a föld alá vitt minket. A moszkvai metróba. Amiről elég nehéz pusztán úgy beszélni, mint közlekedési eszközről.

Márványburkolatok, csillárok, stukkók, mozaikok, szobrok és ólomüveg ablakok követték egymást. A Komszomolszkaja olyan, mintha valaki egy reprezentatív palotatermet tett volna a föld alá. A Novoszlobodszkaja ólomüveg táblái pedig megint egy teljesen más világot mutatnak.

Állomásról állomásra mentünk, és egy idő után már nem azért szálltunk fel a metróra, mert el akartunk jutni valahová, hanem azért, mert meg akartuk nézni a következő megállót.

Amikor egy motoros túrán külön programként metróállomásokat nézegetsz, akkor valószínűleg tényleg érdekes metróról van szó.

567 kilométer. Kész üdülés.

Elérkezett a nap, hogy továbbinduljunk. Moszkva és Voronyezs között 567 kilométer várt ránk. Az első napokhoz képest ez már kész üdülésnek tűnt. Gondoltuk mi.

Egy idő után elkezdett sötétkék lenni az ég. A fizetős út addig szépen ette a pénzünket, az utolsó kapunál viszont egyszer csak intettek, hogy menjünk. Fizetés nélkül. Mintha csak tudta volna az ember.

Egy kis esőre számítva felvettük az esőkabát felső részét, majd rövid időn belül irgalmatlanul leszakadt az ég. És vele együtt a jég.

Egy buszmegálló jelentette a menedéket, nekem pedig nagyjából ekkor jutott eszembe, hogy a tanktáskában van az útlevél, a motorok orosz papírjai, a powerbank és gyakorlatilag minden olyan, amit nem szeretnék eláztatni. Jégesőben még sikerült ráhúzni a vízhatlan huzatot.

Hát nem elég, hogy esik. A jég még veri is az embert.

Voronyezsben közben egy rolleres srác magától állt meg segíteni, és velünk maradt addig, amíg a szállás és a motorok parkolása is megoldódott.

Voronyezsből végül nem sokat láttunk. Az üzemanyaghelyzet pedig nem javult. Úgyhogy újraterveztünk: irány Kazahsztán, a lehető legrövidebben.

Benzina?

Másnap Szaratov felé indultunk. Nagyjából 520 kilométer. És természetesen egyszer csak ott találtuk magunkat egy benzinsorban.

Egy teljes órája álltunk, amikor bementem azzal a minimális orosszal, amely addigra valahogy rám ragadt. – Benzina? – Nyet. Mutatom az órát. Mikor? – Voszem. Nyolc.

Remek. Csakhogy az addigi tapasztalataink alapján az, hogy „három óra múlva”, lehetett három, hat vagy akár tizenkettő is. Na mondom, menjünk.

Kiálltunk a sorból, továbbindultunk, és végül máshol sikerült tankolnunk.

Valahol Szaratov előtt

Szaratovot már nem értük el világosban. Úgyhogy vadkempingeztünk.

Kerestünk egy megfelelő helyet, felállítottuk a sátrat, a két motor pedig ott állt mellettünk a fűben.

Reggel körülnéztél. Fű. Út. Sátor. Honda. KTM. És Győr már valahol nagyon messze érződött.

Szaratovot végül nagyrészt a motorok nyergéből láttuk. A cél most már az orosz–kazah határ volt.

Kifelé sem adják könnyen

Kifelé sem lett egyszerű, de jóval rövidebb volt, mint a belépés: nagyjából három óra alatt átjutottunk Oroszországból Kazahsztánba. A röntgen ezúttal kimaradt, az ellenőrzés viszont nem.

A sorompó mögött Kazahsztán volt. Esteledett, Oral még előttünk, szállásunk pedig nem volt.