Pamir Highway 2026 · #07

Pamir Highway motorral #07 – Hazafelé: Volga, Tambov, Moszkva, KTM-lánc, Vilnius, Varsó, Győr

2026. 08. 15.~ 11 percFejezet

A hazafelé út nem akkor kezdődik, amikor a GPS-be beírod, hogy Győr.

Nálunk már korábban elkezdődött. Valahol Balkhash és Asztana után, amikor a térképen már nem csak azt számoltuk, mi fér még bele, hanem azt is, hány napot kérne el tőlünk.

Kazahsztán kifelé – megint ugyanazok a pontok, csak más fejjel

Asztana után Kostanay felé mentünk. Ugyanaz a hatalmas ország, ugyanazok a hosszú egyenesek, benzinkutak és nyitott terek, amelyek néhány héttel korábban még az ismeretlen felé vittek. Most már minden kilométer hazafelé számított.

Aktöbében a KTM láncából még kivettek két szemet, a Hondán megcsináltuk az esedékes olajcserét, és abban bíztunk, hogy innentől a két motor szépen hazavisz bennünket.

ÚtvonalAktöbe → Oral / UralszkMegtett távkb. 480 kmUtazással töltött időkb. 6 óra 40 perc

Aktöbe után vissza Oroszországba

Aktöbe után Oral, vagyis Uralszk felé fordultunk, majd onnan újra Oroszország következett. A hazafelé vezető kazah–orosz határátlépés jóval rövidebb és kezelhetőbb volt, mint odafelé, és addigra már tudtuk: a „határátkelés” nem egy pont a térképen, hanem külön programpont.

Az előző alkalom munkamoráljához képest szinte meghökkentő fogadtatás várt. Alig érkeztünk meg, a határőrnő már vissza is jött hozzánk egy helyi határátlépővel, akit tolmácsnak hozott magával. Rajta keresztül mondták el: ezt a pénzt ma itt nem kapjuk kézhez. Előbb azonosítanunk kell magunkat – nem előttük, hanem a bank felé; a banki azonosításhoz nekik nincs közük.

Nem tudom, volt-e erről külön megbeszélésük az előző látogatásunk óta, de van egy kisebb fogadásom rá, hogy legutóbb sikerült valamelyest felbolygatnunk a darázsfészket. :D

A Pamír, Kirgizisztán és Balkhash már mögöttünk volt; innentől minden kilométer egy kicsit határozottabban Győr felé mutatott.

ÚtvonalOral / Uralszk → kazah–orosz határ → SzaratovMegtett távkb. 425 kmUtazással töltött időkb. 7 óra 10 perc

Volga – nem Duna

2026. augusztus 8-án este olyan szállást találtunk Szaratov környékén, ahonnan közel volt a Volga.

Úgyhogy még aznap lementünk a partra. Strandoltak az emberek, hajók és vitorlások mozogtak a vízen, mi pedig természetesen belementünk fürdeni.

Magyar fejjel az ember hajlamos azt mondani: jó, nagy folyó, biztos kicsit olyan, mint a Duna.

Nem.

A Volga Európa leghosszabb folyója: nagyjából 3530 kilométer a forrásától a Kaszpi-tengerig, és több mint 3300 kilométeren hajózható. Vagyis a hajó és a vitorlás itt nem valami különleges látványelem a part mellett, hanem ennek az óriási vízi útnak a természetes része.

Szaratovnál ezt nem is kellett külön elhinni. Strandoltak, vitorláztak, hajók jártak előttünk, a túlpart pedig olyan messzinek érződött, hogy a Duna-ösztönünk egyszerűen nem talált rajta fogást. A víztömeg, a horizont, a túlpart távolsága – teljesen más léptéket adott.

És furcsa módon nekem itt kezdett igazán megérkezni az érzés, hogy már tényleg a visszaúton vagyunk.

Szaratov – előbb útlevél és vízum, aztán beszélhetünk a szobáról

A Volga-parti este előtt a szállásnál még egyszer utolért bennünket az oroszországi papírozás. Rubelünk volt, aludni szerettünk volna, a recepción viszont a „van-e szoba?” kérdés előtt jött az útlevél és a vízum.

Én már abba a generációba születtem, amely az ilyesmit legfeljebb történelemből és családi történetekből ismeri. Lacinak nem volt benne semmi különösebben új – csak ő meg jó ideje maga mögött hagyta azt a világot, ahol előbb az irat, aztán az ember következik.

Bennem viszont azonnal bekapcsolt valami nagyon korszerű bürokrácia-allergia. :D Ott állsz egy egész napos motorozás után úgy, mint egy ázott bagoly, és még azt sem tudhatod meg, van-e szoba, amíg előbb végig nem nézték az útleveledet és a vízumodat.

Közép-Ázsiában addigra annyiszor másolták a papírjainkat, hogy tényleg nem sajnálták a nyomtatópatront. Ott legalább már tudtuk, hogy ez a helyi rutin része. Itt viszont még a kanapéig sem jutottunk el, amíg azt firtatták, jogosultak vagyunk-e egyáltalán ott lenni.

Nem kell hozzá rémeket látni vagy háborús magyarázatot keresni. Nekünk 2026-ban egyszerűen így működött a folyamat. Végül lett szobánk, mi pedig továbbra sem lettünk türelmesebbek tőle. :D

ÚtvonalSzaratov → TambovMegtett távkb. 385 kmUtazással töltött időkb. 5 óra 50 perc

Tambov – négy hotel és elfogyó türelem

Tambovban legalább négy hotelt próbáltunk végig. És akadtak köztük igazi gyöngyszemek is: a dollárra úgy néztek, mintha nem fizetőeszközt, hanem valami különösen gyanús tárgyat tettünk volna a pultra. :D Ropogós dollár volt nálunk, mégsem akarták mindenhol elfogadni vagy átváltani; vasárnap lévén pedig a bank sem jelentett gyors menekülőutat.

A negyedik után már nem az volt a kérdés, melyik szoba tetszik, hanem hogy akarunk-e egyáltalán ötödiket keresni.

Nem akartunk. A sátor végig velünk utazott, úgyhogy az ötödik hotel helyett vadkemping lett belőle.

ÚtvonalTambov → MoszkvaMegtett távkb. 458 kmUtazással töltött időkb. 6 óra 40 perc

Moszkva másodszor – most már volt hozzá térkép a fejünkben

Hétfőn kényelmesen megreggeliztünk, végre pénzt váltottunk, és elindultunk Moszkva felé.

Tudtuk, hogy a városban megint nem számíthatunk biztosan a telefonos kapcsolatra, ezért nem akartuk arra bízni magunkat. Először még felmerült, hogy keresünk új szállást, aztán visszamentünk a Starosadskiy Hotelhez.

Csak most már nem ugyanúgy.

Az első moszkvai érkezéskor köröztünk, kerestünk, újraterveztünk. Most előre végiggondoltam az utcákat, a fordulókat és azt a pontot, ahonnan már biztosan felismerem a környéket.

És odataláltunk.

Öt-hat héttel korábban Moszkva egy óriási idegen város volt. Most már volt benne egy darab saját térképünk.

Este újra kimentünk. A hajók ugyanúgy jártak éjszaka, a város tele volt emberekkel, éttermekkel és bárokkal, és megint feltűnt, milyen szabadon öltöznek az emberek. A báli ruhától a teljesen saját szubkulturális stílusig mindenki vállalta, ahogy kinéz.

Hatalmas város. Csak most már nem teljesen idegen.

A vörös por, ami nem egyszerűen por volt

Istra–Volokolamsk környékén egy benzinkútnál megállva valami feltűnt a KTM hátulján.

A gumitól a lábtartóig vöröses, poros-olajos anyag borította.

Félrevonultunk, szétszedtük, amennyire ott lehetett. Az én kisebb kezemmel könnyebben odafértem bizonyos részekhez, úgyhogy rövid időn belül tökig olajos lettem.

Találtunk egy pici követ is valahol a környéken, de az nem adott igazán hihető magyarázatot arra, amit láttunk.

Ami viszont nem volt kérdés: a KTM lánca addigra nagyon megnyúlt. Aktöbében már kivettek belőle két szemet, most pedig az állítómenet végét gyakorlatilag elértük.

És volt még egy különbség a két motor között, amely ekkor már nem elméleti felszerelési kérdésnek tűnt: a Hondán gyárilag volt láncvezető. A KTM-re az indulás előtti hajrában végül nem került fel.

Mentünk tovább. Nagyon figyelve.

Rzsev – a katona, aki darvakká oldódik

Rzsev közelében megálltunk a Szovjet Katona Rzsevi Emlékművénél. A katona alakja lefelé darvakká oldódik; motorral előtte állva az egész olyan, mintha a földből emelkedne ki, majd eltűnne a levegőben.

A képen ott vagyok előtte a motorral és a zöld kabátban. Élőben viszont pont a méretarány az, amit a kép csak nehezen ad vissza.

A sok oroszországi háborús emlékmű közül nekem Rzsev maradt meg az egyik legerősebben.

„Szétesett a váltóm.”

Aznap este, Olenino és Nelidovo térségében előzés közben egyszer csak megszólalt Laci az interkomban:

– Húzódj félre, húzódj félre, húzódj félre.

Először azt hittem, lát valamit mögöttünk vagy mellettünk, amit én nem.

Megálltam.

Nagyjából két kamionnyi távolság volt közöttünk, amikor meghallottam:

– Szétesett a váltóm.

Az ember agya ilyenkor egészen elképesztő sebességgel gyárt komplett katasztrófavédelmi tervet.

Assistance. Biztosítás. Internet nincs. Telefonkapcsolat bizonytalan. Hogy jön ide bárki? Hogyan visszük el a motort? Hol alszunk?

És akkor kiderült:

nem a váltó esett szét.

A lánc ugrott le a lánckerékről.

Nem szakadt el. Egyszerűen a nyúlása miatt leugrott.

Hála Istennek, csak a lánc.

Ritkán örül ennyire az ember annak, hogy leesett a lánca. :D

Láncbontó, vasfűrész és az otthon megtalált jó patentszem

Az Olenino 5 km-es leágazásánál, Nelidovo előtt nagyjából 49 kilométerrel félre tudtunk állni egy aszfaltos mellékútra. Az eső közben elkezdett csöpögni.

Szerszámunk volt. Láncbontónk volt. Patentszemünk is volt.

Majd a láncbontó egyik tüskéje eltört.

Szerencsére volt nálunk vasfűrész is, mert egy hosszú túrán valamiért eljön az a pillanat, amikor már ez a mondat sem hangzik abszurdnak.

A kéznél lévő patentszemről viszont kiderült, hogy nem jó méret. Amikor itthon kipakoltunk, aztán megtaláltuk a megfelelő méretűt is.

Vagyis nálunk volt.

Csak akkor éppen nem találtuk meg. :D

Végül visszatettük a láncot, utánállítottunk annyit, amennyit még lehetett, és elindultunk.

Most már egyetlen cél volt: jusson el a KTM Vilniusig.

Én lettem a tempomat

Innentől megváltozott a motorozásunk. Szokás szerint én mentem elöl a Hondával, csak ezúttal olyan kifinomult, egyenletes ritmust tartottam, amilyet csak tudtam: finom gáz, finom gyorsítás, kevés fölösleges visszaváltás, minél kevesebb terhelésváltás. Laci mögöttem ugyanazt a tempót követte.

A CRF a saját kényelmes utazótempójában különösen jól működött ebben a szerepben. Nem a sebesség volt a lényeg, hanem az, hogy a KTM láncát ne rángassuk újra és újra.

Az időjárás közben ráadásul bedurcásodott, úgyhogy az esőruha gyakorlatilag rajtunk maradt.

ÚtvonalMoszkva → Istra → Volokolamsk → Olenino / Nelidovo → Burachki / TerehovaMegtett távkb. 618 kmUtazással töltött időkb. 10 óra

Burachki – a talicska is határt lép

Hazafelé ugyanahhoz a határhoz értünk vissza, ahol a belépéskor a vámbiztosíték története elkezdődött. Most már csak egy dolgunk lett volna vele: lezárni és visszakapni a pénzt.

Várakozás közben egy férfi egy talicskát tolt a hivatal felé. Nem rajta valamit. Magát a talicskát. A jelenet annyira pontosan illett Burachkihoz, hogy szinte túl szép volt.

A kauciót viszont nem kaptuk vissza. Telefonálás, azonosítás és banki visszautalás következett volna, de ott nem sikerült lezárni az ügyet.

Mi átjutottunk. A talicska is. A pénzünk nem.

ÚtvonalTerehova → Rēzekne térsége → VilniusMegtett távkb. 313 kmUtazással töltött időkb. 5 óra 25 perc

Sötét útfelújítás Vilnius felé – és a félreértett reflektor

Vilnius felé éjjel egy útfelújításban egyszerre kellett figyelni a terelésre és a még mindig óvatosan kezelt KTM-láncra. A sötétben ehhez jött még egy kisebb fénytechnikai félreértés a KTM meglepően erős tompítottja miatt.

Végül egy rövid reflektor-pingpong lett belőle. A teljes jelenet külön történet, mert ott a lámpa, a nyíl és a lánc egyszerre kapott szerepet.

Vilnius – a KTM-logó, amely most tényleg megnyugtató volt

Vilniusban a kivilágított KTM-logót meglátni ezúttal nem márkaélmény volt.

Hanem megkönnyebbülés.

Hivatalos KTM-szerviz, angol kommunikáció – és végre nem nekünk kellett az út szélén azon gondolkodni, hogyan húzzunk még néhány száz kilométert ugyanabból a láncból.

Ott hagytuk a motort. A KTM új DID láncot és JT fogaskereket kapott. A láncos történet ezzel végre lezárult.

Vilnius – az első magyar hang, Užupis és a csülök

Két éjszakát maradtunk Vilniusban.

A késő esti bejelentkezésnél a recepciós elkérte az útlevelünket, én pedig az orosz szállások után reflexből már azelőtt közöltem vele, hogy mindenünk megvan és minden rendben van, mielőtt egyáltalán végigmondhatta volna, mit kér.

Kikerekedett a szeme. Neki ez egy teljesen normális európai check-in volt. Bennem még futott az előző hetek programja. :D

Bejártuk a belvárost, templomokat és orgonákat néztünk, és átsétáltunk Užupisba is. Ennyi valódi határ után kifejezetten üdítő volt egy olyan „határon” átmenni, amely itt inkább játék és önirónia volt, mint ellenőrzőpont.

És itt történt még valami.

Megütötte a fülemet egy hang. Magyarul beszélt valaki.

Az első magyar szó volt, amit idegentől hallottunk azóta, hogy elindultunk Győrből. Kiderült, hogy az illető Angliában él. Nem lett belőle nagy jelenet; csak elképesztően ismerős volt ennyi más nyelv után.

Vilnius pedig még egy teljesen más okból is megmaradt. A csülök miatt.

Normál esetben egy egész csülök nekem nagyobb adag annál, mint amit józanul ki kellene kérnem. Itt viszont úgy megettem ropogós bőröstül, zsírostul, hogy Lacinak a végére alig maradt néhány falat.

Az út korábbi részén elveszett étvágyam után ez valahogy külön visszaérkezés volt. Nem országba, hanem a normális evésbe. :D

ÚtvonalVilnius → VarsóMegtett távkb. 453 kmUtazással töltött időkb. 7 óra

Varsó – teherlift a motoroknak és egy sör, amit nem kaptunk meg

Vilniusból Varsó felé indultunk tovább. Este tíz körül értünk oda, és már maga a parkolás is adott egy utolsó kis jelenetet: a motorokat egy autó- vagy teherliftes rendszerrel vittük le a mélygarázsba.

Aztán úgy gondoltuk, megkoronázzuk a napot egyetlen doboz sörrel. Ketten. Nálunk ez tényleg nem egy komoly alkoholfogyasztási projekt. :D

Csakhogy közölték, hogy este tíz után nem adhatnak el.

Ezt aznap este indokolatlanul mély személyes veszteségként éltük meg. :D

Varsóban 2026. június 1-jétől valóban 22:00 és 06:00 között korlátozzák a bolti, kioszkos, benzinkutas és elviteles alkoholértékesítést.

Másnap még néztünk egy szerpentinesebb kerülőt hazafelé, aztán feltettük magunknak azt a kérdést, amelyet egy ilyen út végén már egészen másképp mérlegelsz:

hány plusz kilométerért hány valódi kanyart kapunk?

Nem érte meg.

Győr felé fordultunk.

ÚtvonalVarsó → GyőrMegtett távkb. 700 kmUtazással töltött időkb. 8 óra 10 perc

Győr – hazaértünk

Nem szerveztünk fogadást, és nem is vágytunk rá. Attila, a szomszédunk viszont észrevette, hogy megérkeztünk, kirohant, és kaptunk tőle egy hatalmas ölelést. Pár mondat után pedig hagyott bennünket tényleg megérkezni.

Mi meg csináltuk azt, amit mindig: ketten nekiálltunk elpakolni.

A motorokról lekerültek a táskák, a koszos ment a koszoshoz, a felszerelés a helyére. Takarítás, mosás, rend.

Nálunk a rend szeretete nem azt jelenti, hogy szeretjük nézni, ha rend van. Hanem azt, hogy ketten megteremtjük.

Így másnap már nem egy két hónapig a sarokban rohadó expedíció nézett vissza ránk, hanem megint a saját otthonunk.

A teljes út 50 nap lett.

A mérleg is mutatta, mit vitt el belőlünk az út: Laci 79,5 kiló volt, én 45,7 – és én addigra már egy kilót vissza is híztam. :D

Két motorral, több mint tizenhatezer kilométer után értünk vissza ugyanoda, ahonnan elindultunk: Győrbe. Nem tréleren és nem repülővel: ugyanazon a két motoron mentünk végig. Végig lábon.

Az út végére a motorokon és rajtunk is pontosan látszott, hogy nem egy hétvégi kiruccanásról érkeztünk haza. De hazaértünk – együtt.

És nekem valójában ennyi ennek az egész történetnek a vége: nem az számít, milyen messze van, hanem hogy együtt végigmegyünk-e rajta.