Pamir Highway motorral #04 – Tádzsikisztán: Khorog, Murghab, Ak-Baital és Karakul

Másnap reggel Kulyab felé fordítottuk a motorokat.

A GBAO-engedély a táskában, az útlevelek és a hostelben elkészített papírmásolatok kéznél, a motorok átnézve. Innentől a térképen egyre kevesebb nagyváros és egyre több hegy, folyó, hágó és olyan út következett, ahol a napot már inkább az határozta meg, meddig jutunk el világosban.

Kulyab – amikor a benzinkút fogalma elkezdett átalakulni

Július 18-án Kulyab környékén 95-ös benzint kerestünk, és találtunk is – csak nem klasszikus kútoszlopból.

Áttetsző ötliteres kannák sorakoztak, abból töltöttek a motorba tölcséren keresztül. A tölcsér szűrős volt, az eladó pedig kifejezetten figyelt rá, hogy a kanna alján maradó esetleges üledéket ne öntse bele a tankba. Nekünk már csak azt kellett kiszámolni, hány litert kérünk.

Első ránézésre barkácsmegoldásnak tűnhetett. Közelebbről inkább egy egyszerű, de gondosan működtetett rendszer volt.

Itt kezdett igazán átállni a fejünk arra, hogy a Pamírban a következő tankolás nem feltétlenül jelent kúttöltő oszlopot, shopot és hét bankkártyaterminált. Rendes benzinkutakból még bőven akadt, de ha 92-es helyett 95-öst akartunk, már érdemes volt előre figyelni és kérdezni.

A Panj mellett – Afganisztán a túlpart lett

Kalaikhum felé az út egyre szorosabban simult a Panj völgyéhez. A folyó túloldalán Afganisztán futott velünk párhuzamosan.

Nem térképfeliratként, hanem túlpartként. Hegyek, házak, keskeny utak, emberek. Néha olyan közel, hogy a térképen két országnak látszó világ a valóságban egyszerűen két hegyoldal volt ugyanannak a folyónak a két partján.

Kalaikhumban a Roma GuestHouse lett a pihenőpontunk.

A nap közben már nem csak kilométerekből állt. Árnyékot kerestünk, vizet és olyan helyet, ahol le lehet ülni. Volt, hogy nagyjából 1959 méter körüli magasságból néztük a gleccservizű folyót, aztán végre találtunk egy helyet közvetlenül a Panj partján.

Előkerült a gázkempingfőző, a két kényelmes kempingszék és a kis asztal, és nem sokkal később már meleg ebédet ettünk a folyóparton. Az előző hetekből éppen az ilyen órák hiányoztak: többnyire mentünk, az evés pedig valahogy belefért két következő kilométer közé. Itt most végre ott is maradtunk egy kicsit.

Néztük a vizet, a túlpartot és azt a tájat, amely addig leginkább útvonal volt a navigációban. Egy hosszú motoros napon néha ennyi a luxus: meleg ebéd, két szék, egy asztal, és egy óra, amelyben sehova sem kell sietni.

A Roma GuestHouse udvara közben kisebb motoros találkozópontnak bizonyult. Itt találkoztunk Hayatával, a japán motorossal és Shawn-nal, a kínai motorossal, mellettük pedig franciák, németek és helyi motorosok is megfordultak. Hayata különösen megmaradt bennünk: később, már jóval arrébb, egy benzinkúton ismét összefutottunk vele.

Hayata egyik első lábtartója eltört. Előkerült a nálunk utazó szerszámkészlet, segítettünk rajta, aztán ment mindenki tovább.

A Pamír zuhanyzója

Kalaikhum után, Khorog felé haladva, még a Panj völgyében egyszer csak egy vízesés zuhant le közvetlenül az út mellé. Fentről érkezett a hegyoldalról, alatta pedig autók és kamionok álltak meg. Valaki magát öblítette le, más a járművét.

A motorokat szárazon hagytuk: a finom porra engedett vízből pillanatok alatt sár lett volna. Magunkkal kevésbé voltunk kíméletesek.

A vízesés finom permetét vitte a szél. Amíg nyugodt volt a levegő, csak hideg köd ült ránk; amikor viszont érkezett egy-egy pöff, a cseppek úgy zúdultak a nyakunkba, mintha valaki egy vödör jeges vizet borított volna ránk. Az első pillanatban elállt a levegőnk, a következőben már vigyorogtunk.

Pont tökéletes volt.

Khorog – ötször ugyanaz az utca, aztán egy 60-as szög

Khorogba érve először a szállással gyűlt meg a bajunk. Emlékezetünk szerint nagyjából ötször sikerült ugyanazt a környéket végigmotoroznunk, mire egy helyi segítségével végre megtaláltuk a TEM Hotelt.

Amikor végre bementünk, minden kisimult: zárt udvari parkolás, nagy ágy, jó reggeli, finom vacsora, kedves fogadtatás.

Addigra műszakilag feltűnően eseménytelen volt a túránk. Taskentben átnézték a két motort, és egyikük sem kért külön javítást.

A Pamír ezt a statisztikát nem egy sziklás hágón, hanem a hotel melletti rövid, poros feljárón törte meg. A KTM hátsó kereke ott talált valamit, amit nagyon nem kellett volna.

Másnap már nem városnézéssel kezdtünk, hanem műhellyel. Mire végeztünk, a KTM újra a két kerekén állt, és mehettünk tovább.

A függőhíd túloldalán

Ahogy egyre beljebb haladtunk a Pamírban, olyan kisebb települések is feltűntek, amelyeket a főút felől egy-egy függőhíd kötött össze a külvilággal. Az egyiknél megálltunk, a motorokat a főút felőli oldalon hagytuk, és átmentünk beköszönni.

Aztán visszasétáltunk a motorokhoz, és mentünk tovább a Panj mellett.

Jelondy – forró víz 3600 méteren

Khorogból továbbindulva kelet felé a Gunt völgyét követtük. A települések egyre ritkábbak lettek, az út pedig kilométerről kilométerre feljebb húzott. Khorog után 120 kilométerrel értük el Jelondyt, ahol már körülbelül 3600 méteres magashegyi világ fogadott: odakint hűvös levegő, bent körülbelül 45 °C-os forró víz.

Ennyit melegvizes fürdő lépcsőjén szerintem még életünkben nem álltunk. Lépésről lépésre ereszkedtünk beljebb, aztán vissza, aztán megint egy fokkal lejjebb; nagyjából fél óra kellett, mire eljutottunk oda, hogy ebbe talán már teljes testtel is bele lehet feküdni.

Eszembe jutott Rotorua, ahol a geotermikus hőt valóban főzésre is használják. Ott legalább az alapanyag nem próbál közben kisétálni az edényből. Mi a lépcsőn állva két, teljes testű hozzávalónak éreztük magunkat.

A hegyoldal, amelyen látszott, hogy össze van gyűrve a Föld

Ahogy keletebbre mentünk, a hegyek egyre kevésbé tűntek egyszínű tömböknek. Rozsdavörös, barna, szürke és majdnem fekete sávok futottak egymás mellett; volt, ahol a rétegek szinte vízszintes vonalakként rajzolódtak ki, máshol felbillentek, megtörtek és egymásra gyűrődtek.

Volt olyan hegyoldal, amely úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas könyvet az élére állított volna. A színes rétegek egymás fölött futottak, aztán egyszer csak ferdén felkanyarodtak, hullámot vetettek vagy megtörtek. Egy következő kanyar után ugyanaz a hegy már megint más metszetet mutatott. Olyan volt, mintha a Föld belsejének egymásra rakott lapjai kilátszanának az út mellett.

És ettől a Pamír nem egyszerűen magasnak látszott. Öregnek, összenyomottnak, felgyűrtnek. Mintha a hegyek felületén még mindig ott lenne annak a nyoma, ahogyan egyszer létrejöttek.

3963 méter – ebéd délután hatkor

Július 21-én 17:49-kor jártunk 3963 méter körül.

Hatalmas szél volt. Amikor végre kimondtuk, hogy most már tényleg meg kell állni enni, még jó ideig kerestük azt a helyet, ahol nem dolgozik rajtunk folyamatosan a szél.

Végül letértünk az útról, és körülbelül három kilométert mentünk beljebb, mire egy szikla mögött végre valódi szélcsend lett. Elővettük a kempinggázt, megmelegítettük a kis ételünket, és ettünk. Hogy ezt délután hatkor még ebédnek vagy már vacsorának hívjuk, addigra teljesen mindegy volt.

Laci felmászott a sziklára fotózni. Én inkább örültem, hogy végre nem akarja levinni a tányért a szél.

4000 méter fölött a fáradtság már nem fogyott el reggelre

4270 méter körül a fáradtság már nem múlt el egy éjszaka alatt. Napról napra rakódott egymásra, és hiába aludtam, reggelre sem sikerült teljesen kipihenni azt, ami előző napról bennem maradt.

Khorog nagyjából 2100 méteréről Murghab körülbelül 3630 méterére megközelítőleg 311 kilométer alatt jut el az út. Mire odaértünk, körülbelül másfél kilométerrel magasabban voltunk, és ezt hosszú, fokozatos emelkedésben szedtük össze.

A másik irány egészen más ritmus. Osh körülbelül 950 méteren fekszik, a Kyzyl-Art-hágó pedig 4282 méteren. A kettő között nagyjából 230 kilométer az út, vagyis hasonló távon több mint 3300 méterrel kerülsz magasabbra. A magasságnál ezért nemcsak az számít, hova érsz fel, hanem az is, mennyi út és mennyi idő alatt jut el oda a tested. Mi találkoztunk onnan érkező utazókkal, akik ezt látványosan nehezebben viselték.

Murghabnál egy rossz éjszaka után úgy keltem fel, hogy alig maradt bennem erő, és egyetlen gyakorlati kérdés számított: fel tudok-e ülni a motorra.

Elindultunk. A menetszél néhány kilométer után újra észhez térített, és menet közben egyszer csak megint arra tudtam figyelni, ami előttem van.

Valahol itt lépte meg a Honda azt az utolsó lépcsőt is, amitől már nem a két héttel indulás előtt megvett motorom volt. Útitárs lett.

Ak-Baital – hivatalosan 4655, nekünk 4712 méter

Az Ak-Baital-hágó hivatalos magassága 4655 méter, és ez a Pamir Highway legmagasabb közúti hágója.

A „megérkeztél” tábla viszont nem feltétlenül ott vár, ahol te a saját legmagasabb pontodat keresed. A táblával lehet előtte vagy utána fotózkodni; mi fel akartunk menni arra a sziklára is, amely ott fölénk magasodott.

Felmentünk. A saját műszerünk ott 4712 métert mutatott.

Így lett a hivatalosan 4655 méteres Ak-Baitalból a mi 4712 méteres Ak-Baitalunk.

A táj léptéke közben teljesen átírta a látást. Ha te magad már négyezer méter fölött állsz, a körülötted lévő hatezres hegyek sem úgy néznek ki, mint ahogy tengerszintről elképzeled őket. A fennsík is síkság csak magasabban.

A mosódeszka, amely egyszer csak másképp kezdett viselkedni

Ak-Baital után hosszú mosódeszkás szakasz következett. És nem csak a bordák voltak rosszak. A felületet kemény, tört murva borította, helyenként olyan éles, tűhegyes peremekkel, hogy a rázás mellett folyamatosan azt is figyeltük, mit kapnak a gumik. Egy rossz szögben elkapott kő itt könnyen egészen más programot írhatott volna a napunknak.

Oldalnézetben apró hullámoknak látszott; a motoron ülve viszont mintha tűhegyek murvás gerincén egyensúlyoznál, és minden egyes hegyre csak a másodperc töredékére érkezne meg a kerék. A mosódeszka tehát nem egyszerűen kirázott bennünket: közben az út anyaga is állandóan ott dolgozott a gumik alatt.

Fokozatosan változtattuk a tempót, és egy adott, belátható szakaszon egyszer csak egészen másképp kezdett viselkedni alattunk a motor. Ebből lett az egyik legfurcsább gyakorlati tapasztalatunk a Pamíron.

A következő kilométereken már nem egyetlen „jó számot” kerestünk, hanem azt a ritmust, amelyben azon az úton biztonságosan tudtunk továbbmenni.

Karakul és a hegyi határ

Karakulnál vöröses sziklák, hideg fényű tó és az a hatalmas magashegyi tér következett, amelyet fotón mindig nehéz méretarányosan visszaadni.

Laci, ha valami szépet látott, leszállt és fotózott. Itt volt mit.

Karakul közben kerékpáros találkozópont is lett. Ak-Baital előtt már összefutottunk három brit bringással – két férfival és egy nővel –, majd itt újra találkoztunk velük. Mi addigra már aludtunk egy éjszakát Karakulban és éppen indultunk volna tovább; ők akkor érkeztek meg. A mosódeszkás magashegyi szakaszon közben egy éjszakát útközben is eltöltöttek. Ugyanaz az út motorral és kerékpárral egészen más időmérték.

Karakul szállásai között ugyanaz az egyszerű magashegyi világ ismétlődött: hasonló árak, egyszerű szobák, helyi reggeli, és feltűnően sok kerékpáros vendég.

Én ott, motorral érkezve, teljes komolysággal elmagyaráztam egy francia kerékpáros társaságnak, hogy baromi fárasztó ezen az úton menni.

Pár másodpercig udvariasan néztek rám.

– Aha. Igen. Nagyon fárasztó ez az út.

Nekik ugyanis ugyanazt a mosódeszkát, emelkedőt, szelet és ritka levegőt nem egy motor húzta végig: minden egyes kilométert a saját lábukkal fizettek ki. Nekem ekkor esett le, hogy talán éppen a világ legrosszabb közönségének tartok előadást a motorozás nehézségeiről. :D

Karakulban a kis mozgó műhelyünk újra előkerült – ezúttal egy kerékpáros oldaltáskája miatt.

A tónál 3923 méter körüli mérésünk is volt, majd újra négyezer fölé mentünk.

A Kyzyl-Art környéki régi határposztnál pedig elértük Kirgizisztánt.

A Pamír nem úgy ért véget, hogy valaki kitett egy táblát: gratulálunk, teljesítette. Egyszer csak másik országban voltunk.